Fülszöveg:
A városban lakók csak akkor döbbentek rá a borotvaéles fogú, nagy, fekete rajokban özönlő és emberi vérre szomjazó állatok valódi természetére és hatalmára, miután az első áldozatok csontjait megtalálták. Az emberek és a patkányok évmilliókig éltek természetes ellenségekként. De most hirtelen felborult a kettejük közti egyensúly.
Szerintem:
Ilyen, amikor az állatos horror és a ponyva keveredik. Bár ketté lehetne szedni, de egyszerre akar benne lenni a már szinte undort keltő borzalom meg az a
szexualitás, ami jobban illene egy románcba, mint egy horrorba.
De, akkor darabonként. Az alap, hogy patkányok jelennek meg. Nagyok, feketék, és miután megkóstolták az embert, már csak húst akarnak enni. Intelligensek, vezetik a kisebbeket és iszonyatosan sok van belőlük. Herbert megfesti, ahogy egy-egy elszigetelt eset után jön a katasztrófa, ahogy a patkányok megindulnak. Kapunk iskolai ostromot – zombis horrorban láttam hasonlót, csak itt a patkányok özönlenek be és nem a zombik. Metrós támadást.
Sorolható lenne még, mert Herbert London ikonikus helyeire éppen annyira ráengedi a patkányokat, mint a szegény negyedre. Nem véletlen, hogy részeg hajléktalanokkal kezdenek… a könnyű célpont után majd szerveződnek.
Közben vannak tervek ellenük, és minden egyes támadásnál van legalább egy-egy kiemelt szereplő, akinek a szemszögéből látjuk, mi történik. A legtöbben nem élik túl, rengeteg és borzalmas halál van a regényben. Herbert nem naturalistán, de nem is visszafogottan ecseteli a harapásokat, fájdalmat, vért.
Számomra plusz horrort jelentett, hogy a patkányok a háziállatoknak vagy éppen az állatkertnek és az ottani állatoknak is nekimennek. Fájt a szívem a rendőrkutyákért éppen annyira, mint a kiskutyákért, akiket vírussal fertőzek és élő csaléteknek használtak a patkányok ellen. De a zsiráfok, az öreg gorilla, a végsőkig harcoló nagymacskák… Mit ne mondjak, elég sok állati hőstett és végső kiállás volt, míg az emberek nagyja nem volt ugyanerre képes.
Herbert egy átlagembert, egy tanárt tesz meg központi szereplőnek. Mivel rossz környéken tanít, hamar értesül az eseményekről, lát is ilyen patkányokat és be is vonják majd a műveletekbe. Az is jó ötlet, hogy nem hőst faragott belőle a szerző, hanem egy átlagos embert, aki a vészhelyzetben helytáll.
Mi akkor a történet baja? A ponyva.
Fel nem tudom fogni, miért kellett ennyire szexuálissá tenni a történetet. Pl. Harris (a tanár) és barátnője, Judy le se tudják venni egymásról a kezüket. A kirándulásokkor megkapjuk, hányszor esnek egymásnak. De öreg, utcára került alkoholista nőt is kapunk előtörténettel, hogy hajszolta az orgazmust, mint egy mítoszt.
Felesleges ezzel lejjebb húzni a történetet, nem is passzol a horror mellé.
Cselekményközpontú a történet. Főszereplő kevés akad benne, de egy-egy epizódnyi felvillanásban sokan megjelennek. A polgármesteri szinttől egészen az öreg állatkerti gondozóig, aki még a patkányokon is átrohant, hogy mentse az övéit.
Mondjuk, besorolni őket nehéz lenne. Annyira vészhelyzet van, hogy gonosz vagy rossz itt nincs. Inkább csak abban van különbség, hogy ki vesz erőt magán és tud harcolni, akár halálig, ki fog menekülni.
Tömör, pörgő, a ponyva felé azért kikacsintó stílusban lett megírva. Nme obszcén vagy megbotránkoztató, de egyszerű is a szöveg. Még az is, amikor minimálisan magyarázni próbálják, hogyan jöhettek létre ezek a patkányok. Hogy rövid legyek, nyoma sincs Crichton tudományközeli szemléletének és nyelvezetének.
Mivel én a zsánert szeretem, ebben is megvolt a borzadályom és ezzel együtt a szórakozásom. Igaz, szerencsétlen házi- és állatkerti állatokat borzalmasan sajnáltam, de el tudom hinni, hogy a patkány nem kegyelmez semmilyen élőnek. A ponyvás elemek azért bántottak engem is, de nagyon igyekeztem figyelmen kívül hagyni őket.
