Fülszöveg: 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Volt neki apja, hercege, baráti társasága. Akik aztán elárulták őt, ő pedig elpusztította őket.
A családja és a barátai is összetörték Adelina Amouteru szívét, s az megtelt bosszúvággyal. Fehér Farkas néven ismerik és rettegik őt,mióta a húgával elmenekült Kenettrából, hogy más ifjú kiválasztottakkal szövetségre lépve saját hadsereget gyűjtsön, és legyőzze az Inkvizíciót, a fehér köpenyes katonákat, akik kis híján megölték.
Adelina nem egy tiszta szívű hős. Rettegésből és gyűlöletből táplálkozó ereje kezd kicsúszni az irányítása alól. Nem bízik az újonnan megismert kiválasztottakban. Teren Santoro, az Inkvizíció vezetője a halálát akarja. Egykori barátai, Raffaele és a Tőrök Társasága útját akarja állni bosszúszomjának. Adelina kétségbeesetten kapaszkodik a benne élő jóság maradékába. De hogy lehetne jó, akinek a léte, az egész élete a legmélyebb sötétségtől függ?
Szerintem:
Tudok azért panaszkodni, mert egy történet túl klisésen alakul. Én szeretem, ha egy szerző meg tud lepni. Marie Lu A Rózsa Társaságával rálépett erre az útra. Ezt még akkor is tudom értékelni, ha
különben vannak problémáim a regénnyel.
Ami szerintem a legjobb ebben a történetben, hogy jelen ponton úgy néz ki, azt meséli el, hogy miképpen születik a zsarnok, a gonosz, valami nagyon sötét. Adelina sokat szenvedett, sokat vesztett már és alapvetően jót is akar. Egy olyan világot, ahol a magukfajta is békében élhet. Csak éppen az őrület egyre inkább elhatalmasodik rajta, egyre inkább paranoiás is. Annyi erőszaknak volt már kitéve, hogy átfordultak nála a dolgok. Már ő szeret bántani másokat, és több olyan döntése is van, amikor kegyelem helyett abba az irányba megy, hogy a másikat minél jobban meg tudja kínozni. Egyre inkább antihős lesz belőle, sőt, nem is antihős, hanem egyre inkább a gonosz.
Ami a bajom, hogy nem csak a főszereplőjét festi ilyen színekkel Lu. Nincs a történetben olyan szereplő, akinek megérné drukkolni, vagy akit kedvelnék. Ármánykodnak, rossz döntéseket hoznak, elvakítják őket az érzelmeik. Gyilkosok, sötétek. Nem is hős kellene közéjük, csak valaki olyan, aki mindezek mellett szerethető tud maradni. De ahhoz túl kegyetlenek másokkal és magukkal is. Túl nagy bábjátékosok. Akik meg nincsenek azon a szinten, akiket mozgatnak – közöttük akadnak többre érdemes szereplők. Mint Magiano – csak éppen ők meg nem alakítják a játszmát, csak próbálnak túlélni és jobb irányba terelni a vezérüket. Inkább sikertelenül.
Ifjúsági regény, alaposan elemzi a kiemelt szereplők lelki világát is, de nincs igazán azonulási pont. Szenvedtek, bosszút akarnak – ezt még jól át is adja. De azt a kattanást, ahogy az emberség sokaknál nagyobbrészt, egyeseknél már teljesen elveszik, nem is érezném jó ötletnek átérezni.
Adelina uralkodni akar, bosszút állni, és egyre inkább élvezi, ha félnek tőle. Giulietta mániája, hogy engedelmeskedjenek neki és véresen megtorolja, ha bárki több akar lenne körötte, mint egy bólogató János. Maeve uralkodni és hódítani akar, akár vérfolyamon is. Teren álma a népírtás. Ő különben is egy különleges figura – azt gyűlöli annyira, ami saját maga is. Csoda, hogy egyre őrültebb? Nem. Enzo, akit Maeve visszahoz a halálból, magával hozza onnan a sötétséget is. Benne valami halott, hiába él újra a teste. Raffaele talán a többieknél tisztábban gondolkodik, jobban érzi a határokat – de ő sem tud azok szerint dönteni.
A konfliktusaik jó része is személyes sérelmekből ered. Különben meg az a játszma tétje, hogy ki üljön a trónon. Ki lesz a király/királynő? Én lassan már megkérdezném azt is, hogy egyáltalán van-e itt esély egy olyan uralkodóra, aki nem sötét figura. Aki jó lesz az országának.
A történet kényelmesen halad, és a több szálat Marie Lu szépen hozza össze, hogy minden csoport majd szembenézzen egymással és eldöntse a trón aktuális sorsát. Adelina megszervezi a Rózsa Társaságot, és ide tart. Giulietta a Teren vezette Inkvizítorokkal benne ül a királyi hatalomban. Maeve tervet sző a hatalomátvételre. A Tőrök vele szövetkeznek, és Enzót várják vissza, Giulietta udvarába is bejutva, belülről bomlasztva.
Egy nagy összecsapásban aztán mindenki odaér, és a felek egymásnak esnek. Marie Lu nem sajnálja a szereplőit, egymásnak ereszti őket és aki veszít, annak nincs kegyelem.
Ifjúsági fantasy, nem túl bonyolult világépítéssel. A nyelvezet is igazodik ehhez: érzelmes, ilyen téren túlmagyarázott. Az érdekessége, bár inkább furcsaságának is mondanám, hogy Lu mennyire olaszosra vette a hangulatot. A nevek, az elnevezések – nem is tudom még összerakni, miért olyan ez a világ, mintha egy fantasy világba átesett középkori Itália lenne.
Egy része még van a sorozatnak. Ha még találok majd erőt magamba, hogy olyan könyvet olvassak, ahol kb. minden szereplőt rühellek, még befejezem. Az biztos, hogy az becsülendő, hogy ez nem az a sztori, ahol a fess herceg elnyeri a trónt és a szeretett lányt, hogy boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Ez mert gyökeresen más lenni.
