Fülszöveg: 

Ez egy történet az éhségről.

1532, Santo Domingo de la Calzada.
María vadon nő fel, ravaszul és szabadon – szépségét csak a szökésről szőtt álmai múlják felül. De jól tudja: ebben a világban sosem lehet más, csak trófea vagy báb a férfiak játszmáiban. Ezért, amikor egy titokzatos idegen másfajta utat kínál, María kétségbeesett döntést hoz. És megfogadja: soha nem tekint vissza.

Ez egy történet a szerelemről.

1827, London.
Charlotte látszólag békés életet él vidéken, mígnem egy tiltott pillanat mindent széttör. A családja száműzi, London pedig rideg és idegen. Egy gyönyörű özvegy megjelenése reményt hoz – és egy újfajta szabadság ígéretét. De a vágy szabadsága mindig árat követel. Néha mindent.

Ez egy történet a haragról.

2019, Boston.
Alice egy új élet reményében hagy hátra mindent. De egyetlen éjszaka elég, hogy a múlt ismét nyomot hagyjon. Kérdések ébrednek, majd velük együtt valami sötétebb. Alice pedig válaszokat akar. És vért.

Ez egy történet az életről – arról, hogyan szakad meg, és hogyan kezdődik újra.

Szerintem: 

Elsőnek el kell mesélnem, mennyire gyönyörű lett ez a

kiadás. Amikor munkába menet olvastam, elővettem, a velem utazó teljesen el volt hűlve, hogy ez egy könyv. Simán dobozkának nézte.

Az igazán jó az, hogy a belbecs is megvan mellette. Nem ez lesz a szerzőtől a kedvenc könyvem, sőt, egyes részeken mondhatni átszenvedtem magam, de regényként pazar.

Egymásba folyatja a történeteket. Nem csak egy nő, ez háromnak a meséje. Az 1500-as évektől indulunk, egészen napjainkig. Három nő, három más korszak szülötte, de összeköti őket, hogy boldogtalanok a nekik rendelt sorsban. Mást akarnak és Sabine-ból elindulva mást is kapnak, ha az nem is pont az lesz, amit szerettek volna. De hát mindennek ára van…

Az Addie LaRue-hoz hasonlóan haladunk át az időn, nagy korszakokat is megismerve. Az éjféli virágok belesimulnak a korszakokba és az egykori spanyol parasztlány majd simán eladja magát viktoriánus dámának is, mert ideje volt, megfigyelte az embereket és megtanulta a rejtőzést. Nem olyan értelemben történelmi regény, hogy a korszak nagyjai vagy a világot alakító események közelében legyünk, de életképeket, hangulatokat és szokásokat kapunk egészen az 1500-as évektől napjainkig.

Növeli az értékét és a tempóját, ahogy az elbeszélők váltják egymást. Az egykori Maria, akiből Sabine lett. Lottie. Napjainkban pedig Alice. Egy történet részesei, egy nagy folyam, de változik, éppen ki meséli és a személyiségüktől függően más a mese is. Maria kezdettől egy erőszakosabb, másokon simán átgázoló teremtés. Benne nincs empátia, csak a maga érdeke és öröme érdekli. Charlotte/Lottie viszont érzékeny és ő megszenved azzal, amit a vámpírrá válás követel. Alice pedig nem választhatott, ő az, aki kezdettől már azon ki van akadva, hogy milyen létezésbe kényszerült.
A nagy ötlet pedig az, hogy itt a vámpírok sem halhatatlanok. Az idő belülről rágja ki őket és mindent elvesz a személyiségükből, ami érték volt benne. Ezt ábrázolja is Schwab, nem szájbarágósan, de többszörösen is láthatjuk. Sabine eleve nem volt egy szerethető alak, a végére egészen szörnyeteggé lesz. Lottie viszont sokkal többet veszít, így sokkal látványosabb is, ahogy az önzése eluralkodik rajta és már ő sem 'jó'.

De ide kötném azt, amiért nehezen olvastam a könyvet. Most nem kaptam olyan hőst, akit megszerethettem volna. Konkrétan elég gyorsan mindhárom nő ellenszenves lett nekem. Maria/Sabine, akinek meg tudtam érteni a vágyát, hogy többet és jobbat kapjon, mint amibe beleszületett, de ahogy elvette azt és gátlástalan kezdettől, azt nem bírtam. Lottie a vétkesek között néma, aki aztán ravasz bestia lesz a végére. Alice esetében pedig az önsanyargatás, ahogy szenved végig, amit nehezen viseltem.
Jó karaktereket írt Schwab, felépíti és alakítja őket, de nagyon nem bírtam őket.

Mellékszereplők között inkább találtam olyat, akiket kedveltem. Matteo és Alessandro lettek a kedvenceim, akkor olvastam leggyorsabban a könyvet, amikor ők voltak Sabine életében.

Ha már szereplők, kicsit Netflix-érzetet keltett bennem, ahogy LMBTQ szereplőkkel meg lett töltve. Azt még valahol megértem, hogy a nők magukhoz hasonlókat kerestek és így ez a szál legyűrűzik, de még mentort is ilyet találnak, meg barátokat?

Szóval, az agyammal bőven tudom dicsérni ezt a regényt. Monumentális, jó szerkezettel, jól megírt karakterekkel és véres lírával. Schwabnak még a horrorhoz is van érzéke. Csak éppen annyira nem bírtam a hősnőit, hogy a végső haláluk is inkább csak jólesett.

Idézet: 

Ha a természetben valami gyönyörű, azzal figyelmeztetni akar valamire. A szép gyakran mérgező.

A név olyan, akár az étel. Íze van. Némelyik fűszerezetlen, némelyik kísérletező, ám akadnak keserűek és édesek is.

Mert a harag kifelé rombol, nem befelé.