Vászja a nővére tornyába vonul vissza, és pontosan tudják, hogy ez csak ideiglenes menedék. A lányért el fog jönni a tömeg, akik boszorkánynak bélyegzik. Konsztantin a lányt akarja, rá is uszítja a városiakat. A lány féltve a nővérét és a gyerekeit, kimegy – a lovát megölik, őt magát máglyára küldik.

Elmenekül, és a medve egy biztos útra tereli: alkut kötött az ikrével. Szabad lehet, és Morozko kerül csapdába, de a lány biztonságban lesz. Az úton Vászja egy tisztásra és egy kunyhóra talál. Itt él a nagyanyja szelleme, itt élt az anyja. Meg is egyezik a nagyanyjával, hogy majd visszatér ide és tanul tőle. De most mennie kell.

Morozko után indul az úton, egy paripa vezeti – a kötelékek összekötnek, és ő Morozko lovának a testvére. A télkirály egy múltbeli emlékben uralkodik, ahol még ismerték és istenítették az emberek, ahol áldoztak neki. Vászja magával és el is csábítja, a kettejük köteléke hozza vissza az emlékeit. Visszaindulnak megmenteni az embereket. Morozko annak ellenére megy, hogy az emberek világában most tavasz van, és ő gyenge.

A medvét legyőzik, Konsztantin meghal, Morozko visszavonul a télbe. Hívja a lányt is, de neki még az emberekkel van dolga. A tatárok az oroszok ellen törnek. Vászja tudja, csak akkor nyerhet ellenük, ha összefog az emberi és a másvilági oldal. Elsőnek a medvével köt szövetséget, akit elenged, de cserébe szolgálnia kell a lányt. Majd a tatárok orosz szövetségesét állítják vissza a maguk oldalára. Morozko csak semlegességet ígér: a csatában elviszi a holtakat, de nem harcol.

A csata. Ember és démonok egymás mellett harcolnak – szövetségben és alkuban. Megmarad mindkét hit, az emberek egyszerre adhatnak enni a házi démonoknak, és járhatnak a templomba. Vászja bátyja az életét adja az ügyért. Morozko pedig a szerelme mellé áll – együtt győznek.

A medve és Morozko együtt vissza tudják adni az életet, Vászja a bátyját akarja vissza. De Morozko ráveszi, erről kérdezze meg a testvére szellemét is. Ő nem akar úgy élni, jó halála volt. Így Morozko végül más életet ad vissza a lánynak: a lovát.

A télkirály és Vászja egy úton mennek tovább, az emberek és a démonok között pedig béke köttetik.

Lelki, viszonyos, pszichésen beteg, kiutat kereső.

A 27 éves Molly a bátyja halála után Londonba költözik, és keresi a helyét. Megismerkedik a jógi Masonnel, akivel hamarosan kapcsolatba kezd. A nő első igazi szerelme ez, így nem veszi észre, hogy Mason hogyan bánik vele, csak élvezi, hogy a férfival lehet. Kezd felszabadulni, új dolgokat próbál ki és egyre inkább elengedi a múltját. Közben összebarátkozik különc szomszédjával – nem is sejtve, hogy Norman múltja ugyanolyan fájdalmas, mint a sajátja, és a múltjuk egyszer még utoléri őket, tragédiát okozva. Mason egyre féltékenyebb, Molly egyre jobban meglátja a férfi igazi arcát és Norman akaratlanul is egy újabb tragédia okozója lesz. Van bárkinek is esélye jobban lenne, ha kiderül, ki mit titkol és mi történt ott, ahol a százszorszépek nyílnak?

Érzelmileg összetett regény, de összességében csendesebb is, mint amin én kikapcsolódni tudok. Ez fájdalmas, szomorú, megrázó. Nem volt szórakoztató – ettől a saját zsánerében még nagyon is korrekt, csak nem esett jól olvasnom. Több izgalmat szerettem volna. Talán zsánerben is ezért nehézkesebb besorolni: van benne egy nagyon kicsi thriller, de igazság szerint női és lélektani regénynek inkább érzem. A romantika sem meghatározó benne.

De nézzük akkor kicsit részletesebben! A regény alapvetően két zsánerből áll össze: egyrészt, van benne rejtély. A szereplők múltjáról keveset tudunk, pedig van benne bűnügy, ahogy majd a jelenben is lesz. Ez a thriller alapja, ami húz előre a cselekményben: kirakni a részletekből, mi történt. Ezt a részét még szerettem is.
Másrészt, nagyon sok lelki kérdés és probléma van benne. Nagyon női oldalról van megfogva, még a férfi karakterek is olyan mélylélektani utat kapnak, ami inkább a nőkre és a női szerzőkre jellemző. (Amit eddig olvastam Cole-tól, ez az írónő sajátossága is. Az ember érdekli, és ami benne zajlik.) Adott három ember, akiket megnyomorított a családja. Molly, Norman, de Mason is a szülei miatt lett olyan, amilyen. Azt nagyon megfogja a szerző, hogy milyen válaszokat ad a lélek: ahogy valaki magát bántja, ahogy kötődési gondjaik lesznek.
Bár nem élveztem, hogy ennyi szenvedésről és betegségről olvasok, korrekten és érthetően össze van rakva. Még a logikája is megvan, ahogy az egyes emberek sérülnek, másokon segítenek vagy bántanak. Ez pedig tetszik nekem: vonzanak a logikus levezetések, megoldások, és itt az volt.

Sok érzelemmel, belső látásmódból mondja el a történteket Cole. Női regényes, érzékeny a stílusa. A történethez jól ment. Az már más kérdés, hogy szubjektíven az eseménydúsabb sztorikat, gyorsabb könyveket jobban szeretem, de lélektani regényként ezt így el tudtam fogadni. Még akkor is, ha nehezen tudom elhinni, hogy egy férfi karakter annyit szenved magában, ahogy itt megvan írva. Ilyen szempontból Mason lett hitelesebben megírva, akinek inkább én képzelem mögé a családi mozgatókat, nem Cole írja le, mint Norman esetében.

Azon még merengek, mi számít benne csavarnak. Norman múltja a semmiből jön, és azt hamar kitaláltam, hogy Daisy igazából mi/ki. Az, hogy Mason hogyan kezeli a kapcsolatait – szerintem azt okosan felépítette a szerző, és csak Molly döbbent meg, amikor szembesült a férfi teljes világlátásával. Pontosan le lehetett venni előbb is, hogy Molly miket nem vesz észre, bár fokozatosan begyűrűzött egy rossz érzés a nő lelkébe is. Az nem úgy csavar.

Bár nagyon kikívánkozik belőlem, hogy mindez thrilleresebben nekem jobban tetszett volna, női, lélektani regényként működik. Olyan, amilyennek a szerző stílusát már megismertem.

Cole: Ahol a százszorszépek nyílnak - Mint női: 75% sebzett, gondosan bemutatott szereplők, a lélektan thriller elemekkel színezve.

Szubjektíven: 55% bár értékelem, és zsánerében korrektnek tartom, annyira nem kötött le.

Visszaemlékező, filmtörténetes, történelmet átélő.

A keret kettős: Obama elnök lett, és felmerült egy ötlet, hogy keressenek egy afroamerikait, aki a polgárjogi mozgalmak idején a Fehér Házba dolgozott. Született cikk Eugene Allen komornyikról, aki elnökök sorát szolgálta. Majd jött a film is. Haygood interjút kért Eugene-tól, aki örömmel a rendelkezésére állt. Az otthonában fogadta, ahol mesélt arról, milyen volt feketeként a Fehér Házban dolgozni. Említette az elnököket, akiket szolgált. Mikor volt jelen olyan pillanatokban, melyek a fekete mozgalmaknak is fontosak voltak. Hogyan rendezett teadélutánt, miután JFK-t megölték és a gyerekei szenvedtek. Megmutatta a szobáját, ahol a relikviáit tartotta. A fotóit, az elismeréseit, az újságkivágásokat a kedvenceiről, példul Jacky Kennedyről. Majd Haygood azt elemzi, miért lesz jelentős film A komornyik, az egyenjogúságért küzdve is.

A törekvést díjazom, a kivitelezést nagyon nem. Anekdotákat, regényszerű történetet vártam, vagy legalább folyékonyabb dokumentumregényt. De ez inkább illene egy magazinba cikknek, mint önálló kötetnek. Van is egy olyan gyanúm, hogy a szerző saját cikkeit dolgozta kicsit át, hogy ki lehessen egyben adni, és keresni a film körüli felhajtáson. (Mi másért lenne a filmes borító? Bár ezt szívesen alkalmazzák a kiadók, ingyen reklám.)

Két nagy részre osztható a könyv, amiket csak a téma köt össze, nagyon lazán. Nem is tetszett az ilyen megosztás. A kötet először elmeséli Haygood találkozását Allennel, aki megmutatja neki a relikviáit és beszélget vele. Majd a filmtörténetbe merülünk bele, hány afroamerikai film futhat be Hollywoodban, illetve az Oscar és a rasszok eloszlása is felmerül. Keményen filmtörténetről és fekete színészekről van szó, amivel azt akarja levezetni a szerző, mekkora szó hogy olyan nevekkel készült el A komornyik, amilyenekkel. Azt mondjuk értékeltem, ahogy egymás mellé teszi Denzel Washington és Sidney Poitier történetét, és megmutatja, milyen körülmények között kapták a maguk Oscarját. Csak éppen felmerült bennem az is, hogy miért olyan fontos megismernek Poitier szakmai életrajzának nagyját, ha ez egy másik film kapcsán született könyv? Nem inkább a film főszereplőit lenne érdemes alaposabban megismernünk? (Köztük is van Oscar díjas, ráadásul a fekete színészek között.)

Az egész kötet nagyon sovány. Értekezés, és nem történetmesélés. A kis történetek, amiket Allen elmond, az egyetlen, amiért megérte elolvasni, de abból is nagyon keveset kapunk és szűkszavúan. Bezzeg az 1950 előtti filmek, amikről nem is hallottam, az van benne bőven…
Nem alapoz karaktereket, nincs lineáris történetfolyam. Tudom, ismétlem magam, de ez inkább magazin cikk. Stílusában is, ami tárgyilagos és magyarázó.

Nem bírom kihangsúlyozni, mennyire többet vártam Allen történeteiből. Évtizedekig dolgozott a Fehér Házban, és ezek a legjobb történetei? Érezni, hogy a szerző egy délutánt töltött csak az alanyával, miért is vártam többet.
Amit tudtam értékelni: a sok kép benne. A filmesek és a valódi fotók is. Igényesen adták ki, ha már a cselekmény annyira vékony…

Zárásul annyit tudok mondani, hogy nem érzem úgy, hogy a történelemről vagy a politikáról többet megtudtam volna – maximum az volt kiemelve, röviden, melyik elnök hogyan szembesült a faji kérdéssel (sok-sok előismeret kell, hogy ebből a pár gondolatból értsük, mire utal a szerző). Mintha kicsit reklám is lenne A komornyik filmnek: ha többet akarsz, több anekdotát és jó sztorit, nézd meg a filmet!

Haygood: A komornyik - Mint dokumentumregény: 25% keveset vállal, és újságcikk inkább, mint regény.

Szubjektíven: 10% kevés az anekdota, a filmtörténeti háttér meg csalásnak érződik. Kár.

Iskolás, problémákat leplező, napot másként bemutató.

Látszólag átlagos nap volt a többi között. Az osztály életét azonban egy poszt felbolygatja: még iskolai feladatként hoztak létre egy irodalmi hősnek profilt a Face-en. Egy fotót tettek ki ide: az ő osztályukban készült, és az egyik osztálytársuk van rajta. Jelmezben, így nem lehet tudni, ki az. Egy felirat alá kellett beállni: az osztály vesztese. A tanári felbolydul: ki tette és kivel? Felelősségre akarják vonni a felelőst, és megtanítani a gyerekeknek, hogy nem zaklathatják egymást. Mindenkinek megvan a tippje, ki lehetett. Bár erősnek és magabiztosnak mutatják magukat, mindenki küzd a maga démonaival. Van, akit a nagyanyja nevel, mert az anyja kiköltözött Angliába, hogy valahogy megéljen. Van, aki dadog és ezért még a saját apja is csalódott benne. Mást a cigány származása, vagy a túlsúlya, esetleg a testszaga miatt sebeznek meg.

Az általános iskolát olyan helyen végeztem, ahol kiscsoportok voltak. A tanítási gyakorlaton már szembesültem volna, hogy most 30 fő a minimum, de én még olyan iskolába jártam, ahol a 14, később 15 fős osztálylétszámmal mi voltunk a legnépesebb osztály. Jól ismertük egymást, és megvoltak a magunk harcai. Ok, én már akkor is antiszociális tudtam lenni, és talán nem észleltem minden viharzást a közösségben, de így is sokkolónak érzem, amit Wéber Anikó most elmesél nekünk egy felsős osztályról.

Ha sorra veszem a szereplőket, azt kell látnom, hogy nincs egyetlen boldog gyerek sem itt. Nagyon különböző okokból, de mindenki szenved és nyomás alatt áll. Most próbálom magam visszaképzelni a 14 osztálytársam közé, és keresni: tényleg ennyire nyomorultak voltunk mind? Szeretném hinni, hogy nem. Szeretném hinni, hogy ma sem ennyire pokol gyereknek lenni, mert akkor valamit nagyon rosszul csinálunk.

Ugyanakkor, ez lehetőséget nyújt arra, hogy egy köteten belül ott legyen rengeteg előítélet és a gyerekeket is érintő problémák. Körkép arról, ami gyerekként rossz lehet. Mivel nekik ez a valóságuk, beleélhetik maguk, és empátiát tanulhatnak. Aki kívülről menőnek és erősnek tűnik, lehet, hogy belül csak egy hajszál választja el az összeomlástól.

Wéber átérezteti velünk is mindezt, és korosztálytól függetlenül felhívja arra a figyelmet, milyen kegyetlenek tudunk lenni egymással, és milyen lehet ma gyereknek lenni.

Maga a keret egyszerű is, és nem is mondanám túl izgalmasnak. Ki fotózott és tette fel a képet? A nyomozás nagyon óvodás módszerrel zajlik: valld be, vagy senki nem megy moziba! Most komolyan? A korba, amikor mindenki a neten lóg? Meg van Netflix. Nagy büntetés. De nem is az a lényeg.

Az, hogy bári lehetett volna a támadó és az áldozat is. Valahol mindenki az osztály vesztese, csak egyesek ezt jobban tudják rejteni, mint a többiek.

A szerkezete viszont eladja: kicsit olyan, mint egy időhurok. Ugyanazt a napot látjuk újra és újra, csak mindig egy másik gyerek szemszögéből. A belső történések, a titkok és az egyéni problémák a lényeg. Egy belső, lelkizős könyv ez, aminek a megoldását is egyszerűen az adja majd, hogy a tettes és az elkövető a saját fejezetében leleplezi magát.

Wéber Anikó gördülékenyen ír, érthető és könnyen követhető. A felnőtt fejemmel talán egyszerűbb is, mint amit egy olvasmányomtól várok, de nem is nekem írta elsősorban. Ez egy olyan gyerekkönyv, ami nekem is korrekt, de elsősorban a gyerekeknek kellene kézbe venni.

Szép maga a kiadvány is, korrekt a borító, és nem véletlen, hogy az új kiadásra se cserélték le.

Wéber: Az osztály vesztese - Mint gyerekkönyv: 75% a történet egyszerű, de izgalmasan van elbeszélve és tanulságos.

Szubjektíven: 70% a nézőpontváltások eladják – az viszont letör, milyen pokol most a lét.

Cím: A könyvkötő

Szerző: Bridget Collins - az angol írónő nálunk ezzel a kötettel nyit, de van más regénye is angolul, ha ez sikeres lesz és folytatják a kiadását.

Műfaj: történelmi fikció, fantasy

Cselekmény: Emmettnek nincs választása, egy könyvkötő inasának fogadná, és a szegény család nincs olyan helyzetbe, hogy nemet mondjon. A könyvkötő bármit képes bekötni: rossz emlékeket, érzéseket. Egy nap pedig Emmett felfedez egy könyvet, amin a saját neve szerepel. Mit vettek el tőle és kötöttek be?

Várható megjelenés: ha minden igaz, a 31. Század Kiadó már a hónapban kihozza.

Miért várós?

• Nagyon tetszik az alapötlet, ahogy bekötnek dolgokat. Kicsit Emlékek őre feeling, de bejön.
• Érdekel, mi lesz a csavar.
• Ahogy az alternatív történelem is le szokott kötni.

Örökséggel szembenéző, titkos társaságos, barátnős.

Mary Jekyll élete baljósan alakult eddig: orvos édesapja még gyermekkorában öngyilkos lett, és az örökséget is ismeretlen helyre rejtette. Az anyjával a látszatra adva, de egyre nagyobb szegénységben éltek. Mikor a lány megárvul, maga veszi kézbe a család ügyeit. Rejtélyekre bukkan: mi köze a családnak a gyilkossággal vádolt Hyde-hoz, az anyja miért fizetett egy intézménynek? Mire Mary feleszmél, már egy titkos társaság ügyeiben vájkál, és próbálja megfejteni, tudósok miképpen kísérleteztek ártatlan lányokon és a gyermekeiken. A saját apja, doktor Jekyll is e közösség tagja volt… Most megint gyilkosságok történnek, és Mary a társaságot érzi a háttérben. Holmesszal egyesítve erőit a rejtély nyomába erednek, miközben egyre többen csatlakoznak hozzá a férfiak lányai közül: többek között a mérgező Beatrice, vagy a pumából lett lány, Cat.

Díjnyertes könyveket is szeretek olvasni, ha kénytelen is vagyok rájönni, hogy nem egyszer nagyon nem az tetszik nekem, ami a díjat odaítélő bizottságnak. Goss kötete a Locust zsebelte be – és szerencsére nem is az a kategória, ahol szenvedtem a fejezetekkel.

Először is, pillanatok alatt rájönni, hogy ez a regény viktoriánus klasszikusok világát mossa össze. Annyira ismert történeteket, melyekkel akkor is képben vagyunk, ha nem olvastuk az adott regényt. Ha csak magamból indulok ki, se a Moreau szigetét, se Jekyll és Hyde történetét nem olvastam, de filmen/musicalben láttam, és elég gyakran használják ezeket a karaktereket, hogy értékeljem, ahogy itt fel lett használva az alapjuk.

Nézzük is, mennyi minden áll itt össze! Amit felismertem, Jekyll és Hyde, dr. Moreau szigete, Frankenstein, Sherlock Holmes – arra nem bírok rájönni, a mérgező lány honnan jött. Utalás pedig van, hogy a folytatásban jön Stoker és a Dracula, már itt is akad belőle karakter. Minden összesimul, és a titkos társasággal egy mederbe is lett terelve minden szereplő. Meglepően egységes világot hozott össze a szerző, bár tényleg sok alapanyagból dolgozott.

Játszik a formával is – a lányok maguk mondják el a történetük, és miközben írják a regényük, maguk közt is leveleznek. Ez nagyon modern forma, töri a hagyományos keretet, de nekem nem esett jól. Ez akar benne a humor lenne, műfaji érdekesség is, de folyton kizökkentett az olvasásból, és nekem nem adott hozzá az élményhez. A humora nem az enyém, és mindig kizökkentett a történetből. Mivel máshogy van szedve a könyvben, az is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak kihagyom ezeket a részeket olvasáskor.

Az durva, hogy ennyire női regény. Az egyetlen Sherlock Holmes kivételével itt nők a jók, a férfiak a gonosz tudósok. Könnyen felfedezni benne a feminista vonalat, amelyben a nemes leányok felülkerekednek a gonosz férfiakon. Goss nem viszi túlzásba, de így is egyoldalúbb a regény, mint amit szívesen olvasok.

Pedig a hősnők változatosak, nagyon más személyiségek, aminek a szerző teret is enged. Lehet kedvencet találni, jó csapat is lesznek. Nem is szimpla hősnők, kapnak árnyékos oldalt is. Az is egy jó játék volt, hogy fokozatosan tudjuk meg, melyik ismert alak lánya/teremtménye lép a cselekménybe, és lehetett találgatni, ki kicsoda és mire képes.

Annak is örültem, hogy Goss nem romantikus regényt akart írni. Mary ugratva van azzal, hogy Holmes milyen szemmel néz rá, de nincs tényleges románc. Cat és Prendick lehetett volna több, de az is nagyon rövidre van vágva.

A hősnőit ugyan néha nagyon kamaszosnak éreztem, de korrekt fantasy, ami folytatódni fog.

Goss: Az alkimista lányának különleges esete - Mint fantasy: 75% korrekten összehozza a viktoriánus rémmeséket, és kalandos is lett.

Szubjektíven: 70% alapvetően szórakoztató és átgondolt, de nekem helyenként kamaszos.

Útkereső, hazát szolgáló, történelmi, romantikus.

A Teleki család Erdély egyik gazdag, előkelő családja. Igaz, a családfán akadnak különc emberek. Teleki Imre elzárkózva él a világtól, még a címerébe is belevetette, hogy legjobb magában. Az anyja kedvenc hobbija, hogy megkeseríti a körötte levők életét, a menyét kifejezetten szívesen gyötri. A Brunszvik-lány rokonságát se kell félteni: nővére, Teréz, óvodák alapításába fektette az örökségét, haszon reménye nélkül. Az anyja csak a fiát bálványozta, és a lányait a vagyonosodási céljaira áldozta fel. Ebbe a családba születik bele Blanka, a szép és érdeklődő teremtés, az egyedüli, akit a nagyanyja szeret, hiszen a kamasz magát látja viszont a lányban. Elhatározza, hogy jó partit szerez neki, szerelmi házasságot egy hozzá illő nemessel. Ám a lány egy szegény tanítóba szeret bele – Terézhez küldik Pestre felejteni. A lány itt más szenvedélyre lel: a hazai lánynevelésért kezd küzdeni. Miközben segít a húga házasságában, megismeri a kor nagyjait, 48 az ő életét és felforgatja és megtöri.

Kamaszként vetettem rá magam az anyámtól megörökölt Csíkos és Pöttyös könyvekre, ezek között volt nem egy Kertész Erzsébet regény is. Bajba lennék, ha meg kellene mondanom, melyik volt a kedvenc akkor. A Csipkebolt Brüsszelben, a Titkos házasság és a Teleki Blanka voltak 12-13 évesen a nagy kedvenc olvasmányaim. Féltem is felnőtt fejjel újra elővenni őket, ha szépen ki is pótoltam a köteteket, amelyek a szülői könyvtárban nem voltak meg.

A Teleki Blanka azonban mai fejjel is ugyanannyira le tudott kötni, mint 12-13 évesen. Csak más szemmel olvastam. Emlékszem, akkor Blanka történetének a romantikája fogott meg. A családi átok, ahogy üldözte a balsors ezt a nőt. A szerelmei halála, a börtön…

Most felfedeztem, hogy mennyi izgalmas karakter van ebben a történetben Blanka mellett. Blanka tulajdonképpen nemes, de egyszerű figura: van egy küldetése, jólelkű, szép és mindenkit elbájoló teremtés, aki már szinte egy mese grófkisasszonya, nem a magyar történelemé. Viszont: a nagyanyja, aki mondhatni a saját életét mérgezi meg. A fejébe vette, hogy ő mindenkivel hideg és elutasító lesz, pedig próbálta szeretni a férje, a fia, az unokái is. De neki csak Blanka számított – és nem a lányt önmagáért, hanem azért szerette, mert az akkori önmagára emlékeztette, amikor még úgy érezte, szabad volt és nem rabolták meg. Az öccse, örökölve a család művészi hajlamát, aki megismétli a nagyanyja történetét, de ő kijavítja a tragikus vétséget. A húga a maga szerelmi meséjével és tragédiájával, amiből fel tud állni. Igen, a kiemelt szereplők jó irányba el vannak túlozva – Teréz, Blanka, Vasvári (Fejér) Pál, akinél nagyobb álompasit ma se nagyon írnak a YA-ba. De itt meg tudom érteni, miért ennyire romantikus és pozitív az ábrázolás: az életük alapján valóban megérdemlik, hogy példaképpé váljanak, és erre rásegít Kertész Erzsébet.

Női szemszögből, szimpatikus embereken keresztül elevenedik meg a reformkor és 1848. Szerettem, hogy nem világfájdalom van benne, ezt olvasva jó magyarnak lenni. Mert igen, küzdeni kell, le vagyunk maradva, de küzdünk és haladunk, a tragédiákból meg felállunk. Jó szellemisége van a kötetnek, ami romantikus és mai szemmel mesés is, de attól még jól esett.

Velem olvastatta a cselekmény, ami érzelmes, de eseményekben is bővelkedik. Ifjúsági regény, erős az érzelmi oldala, és nem is kalandregényként pörög. De megvannak a konfliktusok, a megvívandó csaték és a nagy érzelmek.

Annyira lekötöttek a szereplők és a történések, hogy azzal nem foglalkoztam, milyen a stílus. Számomra olvastatta magát, nem éreztem régiesnek vagy elavultnak, köznyelvi és érthető. Talán a versbetétekért nem voltam oda, de bevallom, azzal más regényekben is szenvedek.

De már csak az is mutatja, mennyire belemerültem, hogy utána vagy egy órát kutattam, melyik szereplővel és a gyerekeikkel mi lett később. Jó könyv ez felnőtt fejjel is!

Kertész: Teleki Blanka - Mint történelmi: 85% a regényesség kedvéért játszik pár ténnyel, idealizált is – de jó könyv.

Szubjektíven: 95% megszerettette a szereplőit, az ügyét, ifjúsági, de tartalmas és példát nyújt.

Egy bölcs ember egyszer azt mondta: senki sem menekülhet a saját halála elől, de sokat elárul rólunk, hogyan futunk. (Sullivan: Mítoszok kora)

A világon nincsenek se szörnyetegek, se szentek. Csak végtelen árnyalatok vannak, melyeket ugyanabba a kárpitba szőttek bele: az egyik világos, a másik sötét. Akit az egyik ember szörnyetegnek tart, a másik őszintén szeret. A bölcsek tudják ezt. (Arden: A boszorkány éjszakája)

– Már nem hiszek a mennyben, és sose hittem a pokolban – felelte végül.
– És mi van a Sátánnal?
– Ugyanolyan mesefigura, mint Mickey egér. Jób könyvében még viszonylag ártalmatlan teremtés, de aztán az i. e. 2. században az egyik szélsőséges zsidó szekta, akiket esszénusoknak neveztek, afféle főgonoszt csinált belőle. Felejtsd el! (Hailey: Detektívek)

A tragédia manapság egy értékes vagyontárgy. (Arlidge: Meghaltok mind)

Álmodni könnyű. Háborúzni sokkal nehezebb (Brown: Hajnalcsillag)

Azért legyek sikeres, amit elértem, ne azért, amit túléltem. (Rácz-Stefán: Éld át a pillanatot!)

– Félsz?
– Nem – felelte Konsztantin. – Semmiben sem hiszek, és semmitől nem félek.
A medve felnevetett.
– Így kell ennek lennie. Hiszen csak akkor tudsz mindent kockára tenni, amikor nem félsz veszíteni. (Arden: A boszorkány éjszakája)

Nem az számít, hogy mennyi időnk van, hanem hogy mit kezdünk vele. (Liu: Teljesen máshol, hatalmas rénszarvascsordák; IN: Az istenekkel nem lehet végezni)

A kőbe zárt szépség és igazság örökké tart. (Sullivan: Mítoszok kora)

oldaxe a Rém: E-ennyit tudsz, halandó? Ki tanított meg harcolni, mi?
Frank Castle: Thanos. Az ördög. És az Egyesült Államok tengerészgyalogsága. (Cates: Kozmikus Szellemlovas: A bébi Thanosnak meg kell halnia)