Visszaemlékező, filmtörténetes, történelmet átélő.

A keret kettős: Obama elnök lett, és felmerült egy ötlet, hogy keressenek egy afroamerikait, aki a polgárjogi mozgalmak idején a Fehér Házba dolgozott. Született cikk Eugene Allen komornyikról, aki elnökök sorát szolgálta. Majd jött a film is. Haygood interjút kért Eugene-tól, aki örömmel a rendelkezésére állt. Az otthonában fogadta, ahol mesélt arról, milyen volt feketeként a Fehér Házban dolgozni. Említette az elnököket, akiket szolgált. Mikor volt jelen olyan pillanatokban, melyek a fekete mozgalmaknak is fontosak voltak. Hogyan rendezett teadélutánt, miután JFK-t megölték és a gyerekei szenvedtek. Megmutatta a szobáját, ahol a relikviáit tartotta. A fotóit, az elismeréseit, az újságkivágásokat a kedvenceiről, példul Jacky Kennedyről. Majd Haygood azt elemzi, miért lesz jelentős film A komornyik, az egyenjogúságért küzdve is.

A törekvést díjazom, a kivitelezést nagyon nem. Anekdotákat, regényszerű történetet vártam, vagy legalább folyékonyabb dokumentumregényt. De ez inkább illene egy magazinba cikknek, mint önálló kötetnek. Van is egy olyan gyanúm, hogy a szerző saját cikkeit dolgozta kicsit át, hogy ki lehessen egyben adni, és keresni a film körüli felhajtáson. (Mi másért lenne a filmes borító? Bár ezt szívesen alkalmazzák a kiadók, ingyen reklám.)

Két nagy részre osztható a könyv, amiket csak a téma köt össze, nagyon lazán. Nem is tetszett az ilyen megosztás. A kötet először elmeséli Haygood találkozását Allennel, aki megmutatja neki a relikviáit és beszélget vele. Majd a filmtörténetbe merülünk bele, hány afroamerikai film futhat be Hollywoodban, illetve az Oscar és a rasszok eloszlása is felmerül. Keményen filmtörténetről és fekete színészekről van szó, amivel azt akarja levezetni a szerző, mekkora szó hogy olyan nevekkel készült el A komornyik, amilyenekkel. Azt mondjuk értékeltem, ahogy egymás mellé teszi Denzel Washington és Sidney Poitier történetét, és megmutatja, milyen körülmények között kapták a maguk Oscarját. Csak éppen felmerült bennem az is, hogy miért olyan fontos megismernek Poitier szakmai életrajzának nagyját, ha ez egy másik film kapcsán született könyv? Nem inkább a film főszereplőit lenne érdemes alaposabban megismernünk? (Köztük is van Oscar díjas, ráadásul a fekete színészek között.)

Az egész kötet nagyon sovány. Értekezés, és nem történetmesélés. A kis történetek, amiket Allen elmond, az egyetlen, amiért megérte elolvasni, de abból is nagyon keveset kapunk és szűkszavúan. Bezzeg az 1950 előtti filmek, amikről nem is hallottam, az van benne bőven…
Nem alapoz karaktereket, nincs lineáris történetfolyam. Tudom, ismétlem magam, de ez inkább magazin cikk. Stílusában is, ami tárgyilagos és magyarázó.

Nem bírom kihangsúlyozni, mennyire többet vártam Allen történeteiből. Évtizedekig dolgozott a Fehér Házban, és ezek a legjobb történetei? Érezni, hogy a szerző egy délutánt töltött csak az alanyával, miért is vártam többet.
Amit tudtam értékelni: a sok kép benne. A filmesek és a valódi fotók is. Igényesen adták ki, ha már a cselekmény annyira vékony…

Zárásul annyit tudok mondani, hogy nem érzem úgy, hogy a történelemről vagy a politikáról többet megtudtam volna – maximum az volt kiemelve, röviden, melyik elnök hogyan szembesült a faji kérdéssel (sok-sok előismeret kell, hogy ebből a pár gondolatból értsük, mire utal a szerző). Mintha kicsit reklám is lenne A komornyik filmnek: ha többet akarsz, több anekdotát és jó sztorit, nézd meg a filmet!

Haygood: A komornyik - Mint dokumentumregény: 25% keveset vállal, és újságcikk inkább, mint regény.

Szubjektíven: 10% kevés az anekdota, a filmtörténeti háttér meg csalásnak érződik. Kár.