Másokat manipuláló, bosszút álló, halálos játszmás.

Laura egy lelkisegély vonalnál dolgozik, háromgyerekes anya, aki szereti a tudatot, hogy jó embernek látszik. Titokban azonban egészen más karakter: az öngyilkosság határán álló egyéneket biztatja, és átsegíti őket a halálba. Most túl van egy nagy projekten, de feltűnik egy újabb jelölt. Steven. Miközben a nő elidegenedett férjét és gyerekeit is vissza akarja kapni, Steven öngyilkosságának előkészítésében éli ki magát. Kicsit olyan, mint a kedvenc esete, akit ő kísért át a másvilágra. Csak éppen Steven nem az, akinek látszik. Bosszúért jön: terhes neje a vonalhoz fordult, és segítség helyett Laura a halálba küldte a kisbabájukkal. Mire Laura ráeszmél, hogy ki férkőzött a közelébe, már túl közel vannak egymáshoz. Egymás családját is bevonják a játszmába, ami csak valamelyikük végével záródhat. Laura pedig mindenre kész, hogy ez ne ő legyen.

Most bajban leszek. Ez a könyv olyan szinten zavarta meg a nyugalmam, hogy már ott gondban vagyok, hogy az érzelmeim kifejezzem. Szomorúság, düh, felháborodás, keserűség. Kiakadtam rajta, ezzel talán kibékülök.

Pedig a cselekményen nem látszik, hogy milyen kemény ez a sztori: egy mások bizalmával durván visszaélő nő, és a férfi, aki megpróbálja számon kérni. Egy pszichés játszma, amiben nem fizikailag mennek egymásnak, annál sokkal kifinomultabb eszközeik vannak.

Csak, mégsem annyira emészthető a kötet. Már ahogy elindult, és Laura a halálba küldi a terhes Charlotte-ot… Pláne, amikor még ki is fejti, hogy máskor megvárta volna, míg megszül. A nőt is sajnálom, de az ártatlan kisfiát még jobban. Ez már adott egy olyan alaphangot, hogy szenvedtem az áldozatok családjaival. A váltott nézőpont miatt pontosan átélhetjük, mit érzett Ryan, amikor mindenkit elvesztett, akit szeretett. Borzalmas.

Pedig thrillernek remek: izgalmas a cselekmény, és ahogy a történetet Laura és Ryan szemszögéből is olvashatjuk, kifejezetten erőssé teszi. Egyre gyorsabban haladunk az összecsapásig, addig pedig egyre veszélyesebb pszichikai csatákba mennek bele.

Nagyon könnyű jó – rossz felállást találni. Ryan jólelkű tanár, aki elveszti a családját. De még így is határokat tart be, és fájdalmában sem veszti el az emberségét. Laura viszont mások fájdalmán élősködik, és másról se szól az élete, mint a manipuláció és az ártás. A mellékszereplőket is nagyon könnyű besorolni mellettük – bár majdnem azt tudom mondani, hogy Laura mellett egy bűnös lélek is tud angyali lenni.

Mi olyan borzalmas mégis, hogy nem tudok átlendülni rajta? Ahogy Laura mindent megúszik. A sztoriban gyilkol, öngyilkosságba kerget, és másokat gyilkossá tesz és ő nyer. Marrs ugyan a legvégén, egy fejezetben valamiféle büntetést oszt neki, de azt annyira kevésnek érzem! Semmi ahhoz képest, amit érdemelt volna a nő. Kevés olyan ártalmas és fertőző thriller hősnő van, aki fogható hozzá. Amy a Holtodiglanból…

Ipacs Tibor fordításait szeretem, ez a kötet is jól sikerült. A kötet filmélményt nyújt, láttatja a sztorit és a karaktereket, a káromkodást is indokoltan használja. Szórakoztató, a szöveg is, de a cselekmény pörgése is. (Azon meg nem akadtam fenn, mennyi az elgépelés. Egyszer már mutattam is, hogy az agyunk szerencsére képes sémákat használn1, és értjük 1gy is.)

Miközben jó thriller, a maradandó élményem az marad, hogy nem tudok megbékélni azzal, hogy itt bizony nincs happy end és Laura emberek tucatjait teszi tönkre felelősségre vonás nélkül. Nekem annyira kellett volna, hogy ennél jobban utolérjék a tettei következményei.

Marrs: A jó szamaritánus - Mint thriller: 80% pörgős és nyomasztó, több nézőpontból megmutatott kemény történet.

Szubjektíven: 70% nagyon sajnáltam az ártatlanokat, és pusztítóbb befejezést szerettem volna.

5: Butcher: Halotti lepel – Harry Dresden hivatásos mágus, akit bárki megbízhat egy feladattal. Most éppen ereklyevadászatra kell indulnia: elloptak egy szent ereklyét, mint kiderül, Jézus halotti leplét. Sötét, világvégi mágikus terveik vannak vele, hacsak Harry nem lesz gyorsabb és szerzi vissza az ereklyét.

4: Riordan: 39 kulcs – Amy és Dan még gyerekek, amikor egy újabb rokonuk vesztik el a szüleik után. A végrendelet is különös: ha lemondanak a milliós örökségről, nyomokat kapnak, mely elvezeti őket a családi titkukhoz, nagy hatalomhoz. A gyerekek a vadászatba vetik magukat, és az első kötetben Benjamin Franklin ereklyéit nyomozzák le.

3: Brand: Hitler lovai – Arthur Brand hivatásos ereklyevadász. Műsorban is szerepelt erről, és egy kalandját meg is írta. Hogyan kerítette meg azokat a lovas szobrokat, melyek a náci hatalmat is jelképezték, és ott álltak a Kancellária előtt? Kémkedés, ármányok és a bűnszervekre való lecsapás is a program része volt.

2: Berry: Cotton Malone kötetek – Malone egy titkos szervezet tagjaként igyekezett jobbá tenni a világot, majd a Magellán kilépve egy könyves boltot kezdett el vezetni. A profi ügynök azonban rendre belekeveredik valamelyik történelmi legenda, ereklye körüli hajszába. A templomosok titka, az alexandriai könyvtár, a máltai lovagrend titkos iratai sem maradnak rejtve előtte.

1: Brown: Robert Langdon kötetek – ugyan nem minden részben, de hősünknek is a rejtélyek megfejtése a specialitása, amelyek gyakran kötődnek ereklyékhez. Már nyitáskor a Vatikán titkait kutatta, majd Leonardo da Vinci munkáiban kereste az igazságot. Washington szabadkőműves ereklyéi, Firenze titkai vagy Barcelona és Gaudi alkotásai sem ismeretlenek a szimbólum szakértő professzor előtt. Bár alapvetően nem kincsvadász Langdon, de a zsánerben Brown akkora nagyágyú, annyira ő hozta megint divatban, hogy felkerülhet vele a dobogó tetejére.

Visszaemlékező, szocialista rendszert bemutató, emberi.

Történetek sorozata a kötet. Interjúk sora, melyekben a mindennapi emberek mesélik el, milyen volt az ő számukra a kommunizmus és a Szovjetunió. Az átlag kisembertől kezdve a GULAG-ot túlélő, kommunisták és forradalmárok. A kis irodai dolgozó, az elkeseredett fiatal, a szocializmus feltétlen híve, a szerelméért mindenre kész asszony.

Az egyik erőssége a kötetnek, hogy nincs ítélet, mindent meg akar mutatni. Nagyon kevés esetben éreztem ki a sorok közül a szerző véleményét – talán kétszer jegyezte meg egy félmondatban, hogy valamit nem tud megérteni, hogy lehetett így élni és hinni.

Van a könyvben egy mondat, amit akár mottónak is elfogadnék a kötethez. A történelmet, a közelmúltat nem lehet igazságosan megítélni. Ahhoz távolság kell – most még túl sok az érzelem, a közvetlen kapcsolat hozzá. Alekszijevics nem is magyaráz, nem történelem leckét tart, hanem az embereket mutatja meg. Akik megélték a szocializmust. Nekik milyen volt, miben hittek, mi történt velük.

Személyes ás pártatlan történelem.

Megrázó és számomra tragikus is volt olvasni mindezt. Szenvedések krónikája. Még amikor olyan történet is van benne, amikor valaki jól élt, boldog volt a világában, akkor is vannak olyan mellékzöngék benne, amelyek valósággal fájnak. Mert attól, hogy abban hittek, hogy a rendszer csak az ellenségekre csap le, és szemet hunytak, attól még valami nem volt rendben. Amikor meg direktben kapjuk a borzalmakat: ahogy teljesítési csúcsok vannak, és éheznek. Ahogy testvér jelent fel testvért – vagy a nő kénytelen hozzámenni a szerelme gyilkosához, hogy a fia túléljen és ne haljon éhen. Az a sok öngyilkosság – hogy tud egy rendszer annyira agyat mosni, hogy egy 14 éves megölje magát az eszmékbe kapaszkodva, mert a hazáért halni dicső…
Rám jobban ragadnak az ilyen sebző sztorik, de most megcsapott az is, hogy mennyire nincs tökéletes rendszer. Tulajdonképpen akármelyiket mutatják is, a szocializmust vagy a rendszerváltást, mindkettőnek sok a vétke, és mindkettőben lehet szenvedni. Mintha soha, semmi nem sikerülhetne és az elvek pusztulásra lennének ítélve.
Hiszen a szocializmus alapgondolata, a mindenki egyenlő és a testvériség, ahogy segíteni akartak egymáson, és egyenlőek lenni, ahogy fontosabb a mi az énnél. Ez valahol szép, és ebben sokan mennyien hittek… de mi lett belőle…

A szerkesztés is érdekes. Ha jól vettem ki, az interjúk elkészítése volt a szerkesztő elv. Nem szerettem így – időrendnek jobban örültem volna. A szereplők az egész rendszert átfogják a történeteikkel – a világháború, a forradalom, a sztálini idők ugyanúgy itt vannak, mint a rendszerváltás. Kb. 80 év története, de random módon. Nekem nagyon nem esett jól váltani az 1980-as évekről egy mondattal később az 1940-es évekre, vagy még régebbre.

Amit biztosnak érzek, hogy nekem, aki nem élte meg ezt az időszakot, és ez már nekem a szüleim és a nagyszüleim történelme, szélesebb látókört adott a kötet. A kommunizmusról nekem mindig Orwell és az Állatfarm ugrik be – fel is fedeztem, hogy emlékeztetem magam a könyvben megjelenített értelmiségi rétegre, én is olvasok és a könyvekből magyarázom és értelmezem a világot –, de most ráláthatok arra, hogy mi volt mögötte az eszme, és miben és miért hittek annyira az emberek. Nem fogom teljesen megérteni őket, és nekem mindig is a diktatúra kegyetlenségei lesznek a hozzá kötött képeim, de már nem egyoldalú a nézőpontom. Ennél bonyolultabb a múlt.

Alekszijevics: Elhordott múltjaink – Mint dokumentumregény: 85% végtelenül emberi, és a megérthető múltat, az embert mutatja.

Szubjektíven: 75% érdekes és tragikus, csak éppen a szervező elvvel nem vagyok kibékülve.

Vírust megállító, világjárványos, családos.

Henry Parsons kiváló elme – orvos, aki a vírusok megállításának szentelte az életét. Egy gyerekkori betegség miatt testében sérült, de a szakmájában vérprofi, az egyik legjobb kutató, aki megfékezett már nem egy biológiai vészhelyzetet. Sokat is van távol a családjától – feleség és két gyerek – de tudják, mennyire fontos munkát végez a férfi. Egy új vírus tűnik fel, ami nagyon gyorsan terjed és öl. Amikor pont a mekkai zarándoklatra megy az egyik lehetséges fertőzött, a karantén már politikai vita is. El lehet különíteni 2-3 millió muszlimot? A vírus elszabadul, a világ felbolydul és felelősöket keresnek. Hamarosan már sokan az oroszokra mutogatnak, ahol kevésbé pusztít a kór. Henry csak haza szeretne menni, míg a családja az egyre rosszabb körülmények között igyekszik életben maradni.

Lehetett sejteni, hogy a vírusos témák most felkapottak lesznek, és kapjuk majd a regényeket, melyekben vírusokat kell megfékezni. Ilyen az Október végén is. Wright nagyon igyekezett nem elrugaszkodni a valóságtól, és több szempont szerint bemutatni a helyzetet – most úgy érzem, felemás sikerrel.

Mitől felemás a regény?
Egyszerre akar személyes kaland és orvosi thriller lenni. Henry az egyik percben elkötelezett orvos, vitázik a karantén fenntartásáról, kontrollálja az orvosi kísérleteket. A másikban a családját féltő apa. Valamiért nem passzol a kettő. A tudományos területek közelsége miatt a regény nyelve is hivatalosabb, több a magyarázó rész benne – és ez a stílus megmarad a magánéleti részeknél is. Nem tudta az érzelmeket átérezhetően átadni.
Zavart az is, hogy a sok helyszín és szereplő miatt nagy ugrások vannak. Nem egyszer éreztem úgy, hogy valakinek a történetében lyukak vannak, és valami kimaradt. Ez főleg a családi szálon volt probléma, ahol szereplőket is vesztünk el ezekben a lyukakban. Az egyik jelenetben még megvan, utána már a temetését látjuk.
De, ha már bedobtam, hogy orvosi thriller. Henry nem a laborban van, a karantén fenntartásával bajlódik. A laborból legfeljebb jelentéseket kap, és a végén majd maga végez el egy kísérletet. De összességében az orvosi rész inkább csak említés benne, mint ténylegesen a cselekmény része. Nem ismerjük meg a folyamatokat, a vakcina kutatás mikéntjét – csak kapjuk az infót, hogy sikertelen a kísérlet, nincs ellenszer.

Az viszont működött, hogy a társadalomban több szinten lekövesse a helyzetet és a következményeket: Henry gyerekei személyesen, alulról élik át az összeomlást. Látjuk, mi történik kormány szinten, és a nemzetközi politika is a témák közé kerül. Az benne volt, egy legyőzhetetlen vírus hogyan kezd posztapokaliptikus környezetet teremteni. Hamar eljutnak a mások hibáztatásához és az ellenlépések felé: pusztítani mindig könnyebb.

A szereplőket nem tudtam megkedvelni – pedig jó emberek, és a szerző elsősorban a küzdelem nemes harcosait mutatja be. A mekkai herceg, Henry és a családja, a kutatók – mind bátor, rendíthetetlen emberek, akik a végsőkig kitartanak. Talán a hangvétel miatt, amit fentebb már említettem. Érzelmileg nem jött át, milyen feszültségben élnek, milyen személyes küzdelmeik vannak. Tárgyilagos a szerző a magánéleti részekben is.

A váltott szemszög, a végén a sokk (mitől indult a vírus), a több szinten bemutatott hatásai a vírusnak olvastatták, de hiányoltam az olvasóhoz közel kerülő szereplőket, és a tényleges orvosi munkát, amit egy ilyen helyzetben végezni kell.

Wright: Október végén – Mint thriller: 65% orvosi kriminek korrekt, váltott nézőponttal, tudományközeli nyelvezettel.

Szubjektíven: 50% lekötött, voltak érdekes részei és a vége is üt, de nincs kedvenc szereplőm.

• Manó: Dixie és Vakkancs - ifjúsági, állatos
• Corvina: Putyin trolljai - memoár
• Park: A félelem tudománya - ismeretterjesztő
  • Élet a Földön - ismeretterjesztő
• Álomgyár: Csillagokban írt sorsok - női
• Agave: Obscura - sci-fi
• Könyvmolyképző: A madár és a kard - YA fantasy

Március

8. Steel: Fordulópont - női 3

9. Lyon: Evelyn - horror 4

10. Harkness: Az élet könyve - fantasy 4,5

11. Robb: Halálos hűség - krimi 4

12. Lyons: Minden Dolgok Neve - fantasy 5

13. Mackintosh: Kék sorsjegy - disztópia 1,5

      Hemingway: Búcsú a fegyverektől - szépirodalmi 3,5

14. Kauppinen: A nép igazsága - fantasy 3

     McKinty: A lánc - thriller 3,5

Ezzel eljutottunk február közepére.

Gyerekrablós, titkos szervezetes, családért küzdő.

Rachel elvált, rákból felgyógyult asszony, akinek elrabolták a lányát. Már tervezte a következő lépését, kiheverte a válást, amikor jött az a telefon Ki kell fizetnie a váltságdíjat, gyorsan. Majd folytatnia kell a Láncot. Neki is el kell rabolnia egy gyereket, és kérnie a váltságdíjat, újabb gyerekrablásra buzdítania. A Lánc tagjává kell válnia, és soha nem lehet kiszállni, már bűnössé tették. Egyetlen segítsége a volt sógora, Pete, akinek rég tetszik az asszony, de neki is megvan a maga pokla. Az egykori katona mögött szerencsétlenül alakult kapcsolatuk és egy függőség áll. Kylie kiszabadítása azonban nem lehet elég – rá kell jönniük, hogy amíg a Lánc nem szakad meg, és nem számolják fel, nincsenek biztonságban. De mit lehet tenni, ha tilos erről beszélni, és minden szabadulási kísérletet halálosan megtorolnak?

Mint thriller és izgalmak tekintetében is rendben van ez a regény. Szórakoztató, gyorsan olvasható, csak éppen abszolút nem tudtam elhinni. Néha már komolyan zavart, milyen mesebeli fordulatok vannak benne. Ha film lenne, erre a típusra mondanám, hogy élvezhető, amennyiben az ember kikapcsolja hozzá az agyát.

Az alap ötletes (és emberileg borzalmas ötlet is). Az izgalmas, ahogy Rachel és Pete rohannak, hogy megmentsék a kislányt. Egy adrenalin dömping, sokféle elemmel. Csak éppen egy filozófiát tanító asszonyról nehezen hiszem el, hogy olyanokat és olyan könnyen megtesz, mint amit itt Rachel összehoz. Az is visszás, ahogy kifakad és arról panaszkodik, hogy milyen gyenge és tehetetlen, amikor kb. úgy viselkedik, mint Sarah Connor. Pláne, amikor a 2. részben a Lánc megszakításán kezd el dolgozni és megy előre rendíthetetlenül. Most akkor melyik a kettő közül? Mert ahhoz túl extrém, hogy azt bele tudjam magyarázni, hogy egy anya mindenre képes a gyerekéért.
Nem ez az egyetlen szál, amit hihetetlennek találtam. Mondhatnám azt, ahogy visszanyomozzák a Láncot. Vagy, ahogy Pete most elvonási tünetek nélkül, könnyen leteszi a drogot. Évekig heroinista volt, de most varázsütésre ő lesz az álomtárs Rachel mellett. Túl sok az olyan elem, ami túl szép, hogy igaz legyen. Ettől még szórakoztató a végeredmény, csak nem igazán félelmetes, nincs az a thriller hangulat benne, mert elhinni nem tudom.

Felületesek a karakterek. Még Rachel is, de a többiek még inkább. Megismerjük a Lánc kitalálóit, vagy éppen Rachel volt férjét, akik alig pár vonást kapnak, is azok is bosszantanak. Vegyük csak Marty-t (Kylie apja, Rachel volt férje)! Átél egy nagy traumát, a barátnőjéről kiderül valami nagyon mocskos, és mi a reakció? Felszed egy még fiatalabb nőt, és élvezi, hogy az ügy miatt bekerült a tévébe és felismerik. Még csak meg sem viseli az eset.
Azt is jobban szerettem volna megtudni, miért tették a kitalálók, amit. Az olyan sovány válasz, hogy szociopaták, és csak megragadtak egy anyagilag jól jövedelmező ötletet. Kényelmes is, nem, hogy még szakmába is vág nekik? Arra különben mennyi statisztikailag az esély, hogy egy ikerpár mindkét tagja szociopata lesz? Ha hozzáadjuk a nagyszülőket is – nem kifejezés, hogy többszörösen terhelt család. Megint: szórakoztató, de hinni nem tudom.

Leírás kevés van benne, a tempó gyors és sok a párbeszéd. Szinte filmszerű a sztori, bár még ahhoz kicsit több leírás kellett volna. Általában díjazom, ha inkább pörögnek az események és a leírások nincsenek eltúlozva, de itt még nekem is hiányoztak.

Egyszer ok volt, szórakoztató, de legfeljebb korrekt thriller, nekem ez-az hiányzott, hogy igazán tetszen.

McKinty: A lánc - Mint thriller: 60% izgalmas és van benne ötlet, szórakoztató, de az igazi hatáshoz nem hiteles.

Szubjektíven: 55% nem fájt olvasni, le is kötött, de mély nyomokat nem hagy – ahhoz lyukas.

Rendszert váltó, hatalomba telepedő, kalandos.

Feltámadt a Gyehenna Magisztere, aki időnként megpróbálja az emberiséget elvezetni a szabadságba, de rendszeresen káosz lesz a dologból, őt meg legyilkolják. Most taktikát vált: alulról akarja megváltani a világot, és alakot is vált. Eddig isteni harcos, most bájos lányka képében áll a kiszemelt csoport élére, és kezdi meg a világváltást. A zwelfek követik, a Kiválasztott, Leiden meg engedelmeskedik. Csak éppen megint halad minden a káosz felé, hogy egy új és korrupt rendszer születhessen majd meg. A zwelfek nem véletlenül nem jutnak maguktól semmire, elég semmirekellők. Leiden is csak láb alatt van. Ha a Gyehenna elbukik, meg érkezhet a fifikás Rafinesse, aki egy könyvtárosból rittyent királynőt. Leiden meg mehet udvari semmirekellőnek, akinek a hasizma a legértékesebb tulajdona.

Ez pont olyan regény, amin jól elvitatkozom magammal. Tetszett, jónak tartom? Azt tudom mondani, hogy igen, DE. Itt mindig van egy de. Ami nem feltétlenül rossz dolog, csak nehezebben jutok dűlőre a regénnyel.

Fantasy, kalandregény, allegória? Hát kicsit mind. Alapvetően jól viselem, ha valami sokféle, ez itt is tetszett. Nekem abszolút működött a fantasy világ, olyan hangulata volt. Talán nincs agyon részletezve, de nem csak emberi lények mozognak ebben a világban, megjelenik a mágia is és nem tudok jobbat, ami lehetne. Nem disztópia, nem sci-fi, nem is urban fantasy. A Kiválasztott, Leiden szemszögéből kalandregény, még ha ő nem is egy olyan hős, akinek dicső kalandok jutnak. De megy versenyezni, háborúzik, küzd szíve hölgyéért. Ne kövezzen meg érte senki, de nyomorultamról Candide jutott eszembe, meg a pikareszk regények. Aztán, bele lehet menni abba, hogy mennyire görbe tükre ez a világunknak, így allegória. Sokszor rá lehet ismerni dolgokra, és illik a jelenre az, amit itt elmondanak. Ha csak azt megnézzük, hogy lesz Rafinesse menő politikus, aki hazudni és ígérni tud legjobban, vagy Doranna fejedelemasszony. Még a múltat is lehet hamisítani… ahogy a történelmet is.
DE sok is, és sokszor nem esett jól, hogy ennyire felemás a zsáner. Mire beleéltem magam az egyik vonalba, másféle lesz és semmilyen szabályt nem követünk. Még azon is lehet vitatkozni, hogy ez fantasy vagy sem.

A cselekmény mozgalmas, több nézőpontból ábrázolt. Ezt szeretem. DE itt már eljutunk a kaotikus és zsúfolt szintre is, amikor már lefagyott az agyam, hogy mi is történik éppen. Vavyan Fable történetei, néha Rejtő Jenő szokott ilyen hatást kiváltani belőlem. Alapvetően elvagyok vele, de eljutok arra a pontra, hogy le kell tenni és mást olvasni, annyira sok így. Ha belegondolunk, a cselekmény alatt megismerünk két államformát, van három váltás és puccs, nem is számolom, Leiden hány szakmában vall kudarcot és milyen küldetésekre küldik el.

A karakterek nagyon nem tipikusak. Azt üdvözlöm, hogy ők a karikatúrái a kalandregény és fantasy tipikus hősöknek. DE túlzottan is azok, már zavaróan kisarkítottak. Leiden olyan szinten szerencsétlen és semmirevaló, hogy az leírhatatlan. Doranna és Tarja túl erőszakosak az ízlésemnek, és azon párszor fennakadtam, hogy Doranna fehérmájúsága közben fel-felbukkan. Nekem karakteridegen volt a szende könyvtárosnő alakjától. Még Rafinesse volt a legszimpatikusabb, ő legalább életrevaló és valahogy összerakja a dolgokat, nem csak elrontja. De most komolyan, egy hazug és korrupt alak az, akiben a legtöbb pozitívumot találom? Nem csak Leiden keresi közben a klasszikus hősöket, én is, de itt nincsenek. Az meg nem emeli a kedvem, hogy a világ a korrupt hazugoknak áll, ha magam is így gondolom.

Stílus. Egyedi, sajátos stílusa van, nem egy tucatregény a hangjában sem. DE néha ez is sok volt nekem. Egy pontig élvezem, aztán eltelek tőle.

Humor. Olyan kis gonosz, ami nekem bejön. De néha már ezt is sokalltam. Egy-egy jelenet annyira el van túlozva, hogy belőlem már visszás érzést váltott ki. Nem nevettetett, hanem felbosszantott. Ahogy Rafinesse előadja magát, az még az a szint, amit szerettem. Ami már sok, pl. a végére betett kis félvérek és húsételek. Van pár dolog, amit nem tudok vicces kontextusban elképzelni, a kannibalizmus ilyen.

Mindig volt valami, ami tetszett. Csak mindig van egy DE is. Így ez engem teljesen megoszt. Tetszett is, DE.

Kauppinen: A nép igazsága - Mint fantasy: 70% sok mindent olvaszt magába, egyedi a stílusa és a mai világnak is bemutat.

Szubjektíven: 35% nekem sok volt. Rendszeresen átlépi azt a határt, ami már nem szórakoztat, csak bosszant.

Harkness: Az élet könyve

Benjamin évek óta kísérletezik azzal, hogy szaporodni tudjon. Boszorkányokat rabol el, és igyekszik teherbe ejteni őket. A terhességek azonban megszakadnak. Matthew és a család a nyomára akarnak bukkanni, megállítani. Megvan a terv is: Matthew megy, míg Diana a Tanács előtt képviseli magukat és megszerzi a támogatást.

Diana közben maga válik az élet könyvévé. A szövegek benne vannak már, ami tulajdonképpen a szövők története.

Ott nem várt szövetségesre bukkan a boszorkányok között: Benjamin nem tudta, de a skót időszaka alatt ott teherbe ejtett egy boszorkát, és az unokája most itt van. Diana tőle tudja meg, milyen sors vár a gyerekeire is: az emberinél hosszabb élet, nagyobb mágia. Azt már otthon is észrevette, hogy Becca vérében a vámpírság erősebb, míg Phillip inkább boszorkány lesz, és már érzi, nagy erő van a fiában. Ketten együtt állítják maguk mellé az északi boszorkányt, aki szövő, de titkolja. Diana megfenyegeti, ha nem segít, mehet ő Benjaminhoz, aki szívesen kísérletezne a fajtájukkal.

Matthew még él, mire lecsapnak, de rossz állapotban van. Hazaviszik, és folyamatosan javul az állapota. A családja sokat segít. Engedik a családfán saját hajtásként a Clairmont – Bishop ágat és tervben van, hogy Marcus vámpírt csinál a menyasszonyából. Diana pedig állandó tag lesz a tanácsban, ahol DNS bizonyítékot is visz arra, hogy a fajok ugyanazok, nem külön lények. Eltörlik a keveredést tiltó törvényt.

Lyon: Evelyn

Evelyn a sötét tanok iskolájában remekel, de egy dolog nem megy neki. Nincs kedves modora, nem is tudja leplezni, mennyire embergyűlölő. A fiúk közt lesz egy, akinek így is kell, és sokat segít neki. Szereti. A záróvizsga, hogy azt tegyék tönkre, akinek a legtöbbet köszönhetik. Evelyn ezt a fiút öli meg, és vágja le a fejét vizsgafeladatként.

Majd, már végzett diákként nevelőnőként kerül be egy előkelő családhoz. A neveltjét kezdetektől zsarolja és kihasználja, a családfő bizalmába pedig beférkőzik. A tudós a fejformákra épít tudományt, és Evelyn bőven ellátja alanyokkal. Létrejön a rendszer, és a recept is meglesz, amivel a halhatatlanságot adó folyadék készül. Evelyn ez után végez a férfival is, csak a lányt hagyja életben, akit elküld a sötét tanok iskolájába tanulni.

Világháborús, szerelembe menekülő, lelki.

Frederic amerikai létére az olasz fronton harcol az első világháborúban. A nyelvtudása megvolt, valamit tenni akart, beállt. Lettek barátai, és az élete megtelt a küzdelemmel, a túlélésért folytatott harccal. Némi menekülést a férfias hódítások jelentenek, ezek közül is kiemelkedik az ápolónők szédítése. Így ismerkedik meg Catherine-nel is – ám amikor a férfi megsebesül, a kórházban a nő ápolja, már kapcsolatot kezdenek építeni. A nő teherbe is esik, és meg akarja tartani a babát. A háborúba belefáradt férfi hajlik is rá, hogy menjenek el innen, alapítsanak családot és hagyják maguk mögött a frontot. Elkezdik a szökést tervezni, és bele is vágnak: az úti cél Svájc.

A címadás most is tökéletes. Frederic Henry szerelmes lesz egy angol ápolónőbe, Catherine-be. A szerelmük, a menekülésük a háborúból mind hátat fordítás a fegyvereknek. Egy egyszerű közös élet, egy család, amit szeretnének. Búcsút mondanának a fegyvereknek. Az már más kérdés, hogy ezt az ember megteheti-e. A regény végéből kiindulva Hemingway válasza egy határozott nem. De nézzük bővebben!

Egy nagyon személyes, mikrokozmoszt megmutató történet: Frederic és Catherine története, de benne van az is, hogy az egész emberiségnek milyen trauma volt a háború, és el kellene köszönni a fegyverektől, egy egyszerűbb életben megtalálni a szépséget. Mégis, erre nincs esély. A hősök sem kapnak happy endet, és poénkodnak azon is, hogy a születendő gyermekük is katona lesz majd egyszer, mert ez a háború már sosem ér véget. Hol van már, amikor azt hitték, karácsonyra otthon lesznek?
Egy korszak hangulata van benne, a nagy kiábrándulás. Nincs dicső háború, nincs gyors győzelem, csak sok szenvedés, embertelenedés és halál. Nem egy boldog történet.

Mivel a regények vége általában erősebb nyomot hagy, mint az eleje, most is ezen töröm a fejem. Miért így fejezte be Hemingway? Mi a véggel a célja? Az ember nem kerülheti el a tragédiákat? Mindegy, hogy a háborúban vagy otthon, de fájdalom és gyász lesz? Az biztos, hogy a különben is nyomott hangulatom még inkább lenyomta. Ennek a könyvnek igazán eret vágósan tragikus a vége.

Cselekmény nincs sok benne, de nem is azt éreztem a fontosnak. Az emberekben lezajló folyamatokat annál inkább. A szerelem vigaszát az embertelenségben – ahogy ellenpontozza a frontot és a nővel töltött időt. Az egyik sivár és vigasztalan, a másik tele van melegséggel.
Ugyan a cinikus felem most is megkérdezné, mégis mire fel lett ez egy nagy szerelem olyan hamar, de itt maga a kor ad választ. Háború van, extrém helyzet, amiből több úton lehet menekülni. A szerelembe kerestek emberi melegséget, ami a fronton nincs.

Az már csak személyes kínom, hogy nem szerettem meg a szereplőket. Nem tetszett, ahogy a végén Frederic reagál a nővel és a gyerekükkel történtekre. Pedig ez elsősorban az ő regénye – Catherine alakja sokkal halványabb, mint a férfié.

Ez nem az én ötletem, de annyira tetszett, hogy elmesélem nektek is. A regény használ olyan klasszikus műfaji elemeket, mint a kalandregényé. De ez is megtörik és elbukik, ezzel is kifejezve, hogy még a klasszikus műfajok is elbuknak a háború traumájának átadásában.

Sok mindent tudok értékelni benne, de meg nem szerettem. Ahhoz most nagyon nyom a történet vége. Kicsit, mint a Légy hű magadhoz. Kb. olyan volt ezt olvasnom, mint Knight háborús klasszikusát. (Bár annak kicsit jobban elfogadtam a végét.)

Hemingway: Búcsú a fegyverektől - Mint szépirodalmi: 65% a témáját vigasztalanul átadja, kevesebb cselekmény, sok érzelem.

Szubjektíven: 45% egyik hősét sem kedveltem meg, és nagyon nem szerettem a végét sem.