Világvége utáni, magányt feldolgozó, kapcsolatot kereső.

Augustine a sarkon dolgozott egy projekten, amikor elkezdték evakuálni az embereket. Nem maradt ott senki, a közelgő katasztrófa elől menekülni kellett. A férfi azonban megtagadta, hogy elmenjen innen. Marad, és egy jegesmedvét kerülgetve berendezkedik a mindennapokra. A magányát egy itt ragadt kislány, Iris oldja csak. Az űrben egy hajó hazafelé tart. A személyzete már tudja, hogy otthon nem sok minden várja őket. Gyötrődnek is, hogy vajon a hátrahagyott családtagjaikkal mi történhetett? Sully egy kislányt hagyott otthon, akivel soha nem volt erős kapcsolata – ahogy neki sem az apjával, aki nagy tudósként túl elfoglalt volt apának lenni. Az űr magányában azonban valakibe kapaszkodnia kell, és az egyik munkatársában megleli az embert, akihez fordulhat.

Annak az esete, amikor a szépérzékem és az olvasmány igényem nem ért egyet. Hiszen Az éjféli égbolt egy szép regény, olyan képekkel, hogy csak ültem és próbáltam magam elé idézni azokat a színpompás képeket, amiket a szerző leírt. (Pl. sarki fény.) Ugyanakkor nekem egy regénybe alapvetően cselekmény kell, izgalom – itt az nincs. Így egyszerre volt élmény is olvasni a könyvet, meg agybaj is, hogy mikor történik már benne valami?

Két színen és főszereplővel zajlanak az események. Augustine jelene mellett a múltja is megelevenedik a gondolataiban. Valami perverz módon én még szórakoztatónak is találtam, ahogy Brooks-Dalton megalkotott egy szociopatát, aki a szerelmi kapcsolatait is kísérletként fogta fel, és tesztelte a nőket, meddig mehet el velük. Csak éppen ez a történetének a nagyon kis töredéke, a sark a lényeg.
A magánya. Van vele egy kislány – az szépen lejön belőle, az ember mennyire kapaszkodik az egyetlen társába, mert egyedül lenni senki nem bír. Augustine sem, bármennyi szociopata vonása van is. Aki szereti az elmerülős könyveket, megélni azt a nagy magányt és a kapaszkodást valaki más után, nekik tetszeni fog. Sajnos, én az a személy vagyok, akinek azon járt az esze, hogy jobban lekötne a sztori, ha mondjuk a medve elkezdene vadászni rájuk, és meg kellene védeni magukat. Vagy a termelést kellene megoldani, ahogy A marsiban krumplit kellett ültetni.
Az csak fokozza a rossz érzetem, hogy a kislánnyal kapcsolatos csavart szerintem lehetett tudni előre.

A másik hős Sully, aki az űrben volt kutatáson, és most társaival hazafelé tart. A nőnek is van megbánnivalója a múlttal, és annak a kétsége, hogy szembenézzen a társaival a jelennel. Ugyanúgy téma a magány, és itt is eljutunk abba, hogy a másik ember a megoldás. Sully annyiban szerencsésebb is, hogy itt tényleg van egy férfi, akibe belekapaszkodhat, akivel együtt tud lenni.
Itt is vannak vizuálisan remek képek. Amikor a barátnője elúszik az űrben… az valami szomorúan szép kép. Csak megint, amit én szeretnék. Kalandot, az nincs.

A két szál a végére összeér, és jön egy olyan csavar, amit viszont nem találtam ki. Nem is mondok róla többet. Azt viszont meg merem kérdezni: érti valaki, mi lett Augustine sorsa? Ez most egy lírai öngyilkosság volt? Azt nem tudtam eldönteni.

Érzelmes, az emberi magányt feldolgozó regény, szép képekkel. Ha egyszer olyan hangulatban leszek, hogy csak érezni és a szavakkal sodródni akarok, még újra fogom olvasni. Akkor tetszeni fog nekem, most viszont keveslem az akciót. Lírai, hatásos és érzelmi pluszok vannak benne.

De nézzük a világot is! Nekem ez is kevés volt. Mi történt pontosan, mi van a világban? Nem tudjuk meg. Annyira a szereplők magánya a lényeg, hogy világábrázolással ezt elvesztené a kötet. Így a témának jobban megfelel, de engem az őrületbe kergetett, hogy nem tudok többet.

Igen, marad ez a konklúzió: a saját zsánerében, a lírai szépségét nagyon tudom értékelni, de annyira más típusú könyveket szeretek olvasni, hogy nekem nem tud a kedvenceim közé kerülni.

Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt - Mint sci-fi: 65% a világábrázolása minimális, de ezzel az emberi mondanivalót szolgálja.

Szubjektíven: 45% van líra benne, emberi és szép képek elevenednek meg, de untam is.

Mágikus, varázserőt használni tanuló, rejtőzködő.

A férfiak kiváltsága a mágia. A szipolynak nevezett, nő létérükre mágiával bíró lányokat már az anyaméhben irtják. Rianna azonban megszülethetett, és az ikeröccsével közben szerepet cserélnek, így titokban maradhat az ereje. Szükség is van a lány mágiájára, hiszen csak így képesek a birtok adóit előteremteni. Csak sajnos éppen akkor van Ria fiúnak öltözve és az öccse szerepében, amikor Ras hadat gyűjt a hazatérő Kartal hercegnek. A Roannak gondolt lány kénytelen velük menni, vizsgát tenni és Kartal szolgálatába állni. Miközben egyre többet tud meg a mágiáról és a világukról, új barátokat is szerez és újabb harcokat vív. Néha ugyan örülne, ha visszacserélhetné a helyét az öccsével, de mindketten tudják, hogy Ria a harcos kettejük közül. Ráadásul egyre érdekesebb szálak kötik a Lidérc nevű fiúhoz, akivel tudtán kívül van egy közös titka. Mindketten mások, mint akinek mutatják magukat.

Nagyon nem szerencsés a regényre nézve, hogy A Gyűrűk Ura után ez az első olvasott fantasy regényem. Ráadásul az egyik főszereplő neve Lidérc, amiről nekem most beugranak azonnal a Gyűrűlidércek. Talán máskor többre értékelem, de most a kritikus felem volt az erősebb és folyton a Gyűrűkkel mértem össze. Nem sok esélye volt…

Először is, nekem most kisszerű volt a történet. Utalnak arra, milyen nagy harcok mennek a királyi udvarba, milyen nagyok a tétek, de ebből semmit nem érzékeltem. Még csak az sem tiszta teljesen, hogy min megy a harc. Simán a hatalomért? Az olyan snassz. Melyik a jó és melyik a rossz oldal? Egyáltalán, melyiknek mi a célja? Mert ha nem is intrikálnak még ezen a szinten, azért egy minimális keretet nem bántam volna. A kalandjaik, képzésük is olyan kedélyes, és egyszerűnek tűnik. Hiányzott a feszültség.
Ami csak a furcsa erotikában volt meg. Itt a mágia a vágyhoz kötött – onnan a sorozatcím is. Érdekes ötlet, de a megvalósítás nem fogott meg. Ria irulása-pirulása egy ponton már fárasztott. Ahhoz képest, hogy a szexualitás pörgeti fel az erejét, abszolút idegen neki az egész, és végig meglepődik, ledöbben, hogy mivel lehet vágyat kelteni. Pedig még csak nem is perverz a könyv, a lány egy sima érintéstől is kattan. A végén az a körtés jelenet is – bár a gyümölcsaszalás nekem max aszalóval volt meg, de barackot már főztem be. Egyszerűen furcsa, ahogy tulajdonképpen szexuális aktussá át lett itt írva, tényleges szex nélkül.
Mivel ma harapok, azt is fel fogom hozni, hogy két nagy klisé van, amit kezdek unni. Az egyik, hogy Ria mennyire kiválasztott már most, és mennyire nem fogja ezt fel, noha pl. Lidérc többször is utal rá, hogy ő mennyire más, mint mindenki más körötte. Fogadunk, majd ő menti meg a világot, vagy legalább a lányoknak kitapossa az utat a mágussá válás felé? A másik, hogy a herceg köztük van álruhában – így már duplán Álruhában a cím, hiszen Ria is abban van. Annyira lehetett sejteni, ki Kartal a szereplők közül! Nem lettem meglepve, pont az volt, akire határozottan tippeltem. Ahogy az sem meglepő, kivel szövődnek gyengéd szálak. Hogy is van ez? Meg kellene lepődni, ha pont a klisé szerint épül a csavar?

Ennek ellenére nem volt rossz könyv. Könnyed, gyorsan olvasható, pörgős a cselekménye és van humora is. A szereplői kedvelhetőek, és szépen hozza az ifjúsági kötelező elemeket. Még talán azt is simán bele lehet érezni, hogy a lányoknak küzdeni kell az egyenlő jogokért.

Ahogy kezdtem: ha máskor olvasom, jobban tetszett volna. Nekem most nagyon lehúzta, hogy kedélyes kalandnak éltem meg valami nagy eposzi fantasy helyett. (Ami szerintem nem is akar lenni, csak én vagyok most erre hangolódva.)

On Sai: Álruhában – Mint YA fantasy: 70% humoros, van egy eredeti ötlete, de még kidolgozásra vár a világa.

Szubjektíven: 55% a hősnő helyenként irritál, sok a klisé vonás is, de humoros és van ötlete.

Cím: Megváltás

Szerző: David Baldacci - szerintem nem kell bemutatnom a sikerszerzőt. Akció-regények és thrillerek amerikai nagymestere, aki nálunk is szépen szerepel az eladási listákon.

Műfaj: thriller

Cselekmény: Amos Deckert váratlan hívás találja meg. Az első gyilkos, akit Amos börtönbe juttatott, állítja, hogy ártatlan. Amikor meggyilkolják, Amosban felmerül, mi van ha annak idején tévedett és egy ártatlant küldött börtönbe...

Várható megjelenés: tavaszi terv, április közepére van jelenleg beígérve

Miért várós?

• Baldacci az egyik kedvenc szerzőm, minden könyvét várom.
• Az Amos Decker sorozat nem a kedvencem, de szeretem. Jöhet az új része is!
• Még kevés infó van az ügyről. Vajon mi lesz a csavar?
• Kellően krimisnek tűnik. Azt jobban szeretem, mint amikor kémkednek és a kémes vonalat viszi Baldacci.

Háborús, mesterlövészes, életutas.

Ljudmila középiskolásként már férjhez megy, fia születik, elhagyja az osztálytársból lett férjét. Az apja segíti álláshoz a másik lányával együtt egy gyárban. Ott félig-meddig elvárt szabadidős tevékenység, hogy lőni tanuljanak. A lány hamar kitűnik, és így nem sokára az egyetem történelmi tanszékén találja magát, de a lövészetet sem adja fel. Megszereti a történelmet, az egyetemi légkört. Amikor a nácik hadat üzennek, jelentkezik a seregbe. Kiharcolja a helyét a szakaszában, majd a seregben. Mivel nő, inkább ápolónőként akarják foglalkoztatni, de ő a sorozóknak, majd a felettesének is bizonyítja, hogy sokkal nagyobb hasznát veszik, ha mesterlövészpuskát adnak a kezébe. A nő az egyik társában a szerelemre is rálel, miközben egyre több a strigula a kilőtt németek után. Egy ponton pedig a propaganda gépezet is beindul…

Ha azt mondom, orosz és mesterlövész, szerintem sokunknak Zajcev neve ugrik be, hála az Ellenség a kapuknál című filmnek. Ez a memoár az ő női párjának a történetét meséli el.

Memoár, és nem a mesélős fajta. Pavlicsenko fogalmazása is olyan, mint amilyennek a könyvből megtudva a mesterlövésznek lennie kell. Higgadt és nyugodt, már szinte szenvtelen. De alapos, és jó megfigyelő. Tárgyilagos. Aki a mesterlövészek reális életéről, a második világháború eme csatáiról akar többet megtudni, itt szubjektív beszámolót kap, de hitelesen, tárgyilagosan, és széleskörűen. Pavlicsenko képes a saját történetének nagyobb keretet adni, és a puszta tényeken túl érzékelteti, mi miért történik. Meg elég sokat magunk is bele tudunk látni – mondjuk azt, miért fontos annyira a más nemzetekkel a kapcsolattartás és a PR.

Mivel a háború és a csaták a fő téma, engem nem nagyon tudott lekötni. Ahhoz kalandregényesnek kellett volna lennie, de itt nem ez volt a cél. Sok mindent megtudtam belőle, és sok mindent fel sem tudtam fogni igazán. Bőven van szó mesterlövész fegyverekről, vagy arról, hogyan kell becserkészni az áldozatot és megvárni a tökéletes lövés pillanatát. Akit ez érdekel, tárgyilagosan leírt hadmozdulatokkal, jó választás lesz.

Mellékszálon érinti a magánéletét, abból is csak a lényeget. Egyedül Alekszej, a második férj irányába és miatta éreztem ki érzelmeket is a kötetből. A boldogságot, a gyászt, majd a bosszúvágyat. Szerencsére közel sem romantikus a szál, ez egy tipikus háborús szerelem, amihez kellett az egész környezet és a téboly köröttük.

A kötet végén van szó arról a propaganda tevékenységről, amire az asszonyt majd kiemelik. Ezt érdekesebbnek találtam, mint a háborús részeket. Ugyan a szövegből süt Ljudmila hite és szeretete a hazája iránt, a Sztálin iránti elvakult hűség miatt fura is mai fejjel olvasni – a nő, aki hidegvérrel levadászott 200-nál több ellenséges katonát, akkor ideges és remeg, amikor a vezérnek kell jelentenie. (Nem a félelemtől, hanem a nagy ember iránti tiszteletből.)
A propaganda felhangok még akkor is érződtek kissé, ha maga a szerző is elmeséli, hogy amikor beindult a gépezet, meglepődött, hogyan forgatják ki és nagyítják fel a tetteit. Hősnőt faragtak belőle. De amire ki akartam lyukadni, hogy talán ehhez kapcsolódik a legrosszabb benyomás, ami a regényből lejött. Van egy rész, amikor a fiáról mesél, aki a KGB tisztje lett. Mit mond róla? 'Büszke vagyok rá.'
Valahogy ebben benne van, ami nem tetszett a memoárban: az elvakult hite és az érzelmi fanyarsága. Egyetlen gyermeke, a háború miatt sokáig nem is láthatta, és egyszer nem hiányzott neki, egyszer nem nyilatkozik meg anyaként. Az elején elintézi 3-4 mondattal, amibe még sikerül belerakni a párt iránti hűséget.

Mai olvasattal bele lehetne menni abba is, hogy ez egy olyan nő története, aki egy férfias szakmában lett sikeres. De a fronton nem volt kérdés a neme. Ha az új beosztottak elsőre meg is lepődtek a nemén, nem lett ez téma. Ott mindenki az életét kockáztatta, együtt harcoltak, és a teljesítménye fontosabb volt, mint hogy ő nő. Beleerőltetve lehet felhozni a feminizmust, de ez már csak belemagyarázás, a szerző nem vitt bele feminista vonalat.

Háborús memoárnak korrekt és ilyen szempontból jó is, hogy tárgyilagos. Csak mindezt sokkal olvasmányosabban, több anekdotával jobban szerettem volna. Nekem így száraz és sok az olyan rész – lásd a lőfegyverek leírásai – ami abszolút nem tudott lekötni.

Pavlicsenko: A halál asszonya - Mint memoár: 60% tárgyilagos és reális képet ad a vele megtörténtekről, háború központúan.

Szubjektíven: 50% nem tudott lekötni – nekem túlzottan szakmai. Hol a nő, mint érző lény?

Kalandos, háborús, mágikus, jó és rossz szembenálló.

Egy szinte ismeretlen nép, a hobbitok között a tiszteletnek örvendő öreg Bilbó a születésnapján eltűnik. Vagyonát és varázsgyűrűjét unokaöccsére, Frodóra hagyja. Barátjuk, a tűzijátékok mestere, különben nagy mágus, Gandalf érzi, hogy a Gyűrű története sötét és nyomozni kezd. Bebizonyosodik, ez az Egy Gyűrű, egy szinte mesévé lett mágikus tárgy, ami egyszerre lehet Középfölde reménye és a pusztulása. Idővel Frodó és 3 barátja útra kelnek, de Gandalf nem jön eléjük. Sötét lovasok üldözik őket, és egy viharvert Vándor vezeti őket el Völgyzugolyba, a tündékhez. Itt egy gyűlésen megalakul a Gyűrű Szövetsége, hogy a hatalom gyűrűjét a Végzet Tüzébe vessék. Két ember, egy mágus, egy tünde és egy törp, négy hobbit. Rajtuk áll, elbukik-e Középfölde és a sötétségbe fullad-e a világuk. Az útjuk háborúval, veszteséggel kísértéssel, de barátsággal és reménnyel is tele van.
Ez még csak a kezdet. Nagyon csak a kezdet.

Ha egy lakatlan szigeten kötnék ki, és csak egy könyvet vihetnék magammal – az e-bookom lenne az, amin elfér egy könyvtár is. De a viccet félretéve, nagy eséllyel nekem A Gyűrűk Ura lenne a választottam. Minden megvan benne, amit egy regényben szeretek. A hősök, az ármányos gonoszok, a nagy küldetés, a kalandok, egy minimális szerelem. A filmeket már milliószor láttam – a rendezői vágást, naná – de a könyveket is rongyosra lehet olvasni. Nem hiába mondják, hogy Jackson páratlan adaptációt készített, nem is igen jut most eszembe olyasmi, ami annyira jó volt filmen is, mint a LotR.

Tolkien egy hatalmas világot épített fel, történelemmel, nyelvvel, népekkel és mitológiával, dalokkal. Bár ma divat az univerzumépítés, nem is tudom, hasonló mélységbe ki ír történeteket. Mondjuk, Martin és a Trónok harca eszembe jut, csak éppen Frodó elért a vulkánhoz, és a jóslatok beteljesedtek, míg az kérdés, Westeros végjátékához eljutunk-e valaha. (Bezzeg előzménykötet és krónika már van.)
De a lényeg, Középfölde egy egész világot kapott, rengeteg történettel, mesével, amibe bele lehet veszni. Tolkien a múltjuk, a jövőjük is megalkotta a szereplőinek. (Igen, még a jegyzeteket is végigolvastam. Jót tudtam mosolyogni azon, kivel mi lesz később, és még a gyerekeikről is van szó. Hogy Éomer fia Szép előnevet kap… ezen most is mosolygok.)

Lehetne azon merengeni, mit örökölt a regény a lovagmesékből, a Niebelung-énekből, de nem érzem ezt fontosnak. Inkább azt emelném ki, hogy megvannak az irodalmi gyökerei, és mégis saját, eredeti, nagy hatású regény. Méltán klasszikus.

Klasszikus, mert miközben izgalmas fantasy, irodalmi igénnyel van megírva. Még a fordításban is érezni az eposzi nagyságot, nem egyszer emelkedettebb a stílus, a szereplők beszéde ünnepibb, mint a köznyelv. Bőven vannak benne dalok és versek is – mondjuk, ezért nem tudok rajongani, de akadt olyan is, ami tetszett. Azt a klasszikust, amely pedig a Hatalom Gyűrűiről és az Egy Gyűrűről mesél, ki nem ismeri? Tudjátok, Egy Gyűrű mind felett.
De klasszikus azért is, mert a jó és rossz eposzi harcáról szól, és annyi értékkel van átitatva. Ha van regény, amiben a barátság ereje teljes fényében tündökölhet, ez az a regény. A klasszikus példa Frodó és Samu, de annyi nagy és szép barátság van még ebben a sztoriban. Ahogy egymásba kapaszkodnak, segítik egymást a végsőkig, és azért állnak meg a gonosszal szemben, mert ők ott vannak egymásnak.
Annyi emberi érték van benne. A szépség szeretete. A hűség. A bátorság. Az együttérzés – arról megint oldalakat lehetne írni, milyen Gollam megítélése és a kapcsolata Frodóval. És milyen szép példa, ahogy annyit árt nekik, gonosz kis lény, de megcsillan a remény, hogy meg lehet menteni. Hogy még Samu is meg tudja kímélni, noha neki nagyon bökte a szemét már akkor, amikor Frodó befogadta.
Mert mindenkinek megvan a maga szerepe, és a kegyelmük, szánalmuk, megbocsátásuk nélkül a küldetés is kudarcba fulladna.

Úgy is izgalmas és kalandos, hogy a filmekből ismerem a teljes cselekményt. Lenyűgöző tájak, izgalmas fordulatok, sok mágia. Mesés, de több is. Maradni fogok az eposzi jelzőnél, azt nagyon találónak érzem. Onnantól kezdve, hogy Vándor színre lép, falni lehet az oldalakat. (Értem, miért kellett a Megye és a Hobbitok hosszas bemutatása, van abban is líra, és megmutatja az otthont, amiért küzdenek, de akkor is. Azon azért át kell jutni.)
Minden szereplőnek jutnak saját és nagy kalandok, még több is és máshogy, mint a filmen. A humort és a csatákat Jackson felpörgette, és szerintem nagy találmánya, hogy drámai ponton jön el a Kard összekovácsolása is, de nem kell félteni a regényt sem. Nagy csaták, nagy kihívások, és nem csak karddal, de akarattal és szívvel is bizonyítani kell.

Igen, én is azok közé tartozom, akik sokkal szívesebben olvasnak Aragorn és társai kalandjairól, mint Frodó és Samu bolyongásáról. De mindkettőnek helye van benne, és újfent rá tudtam csodálkozni, hogy le tud kötni e kettős története is. Pláne, hogy ők találkoznak először Faramirral. Hiába, megvannak a magam kedvencei a történetben.

A karakterei. Igen, abba bele lehet kötni, mennyire kevés benne a nő és milyen kicsi a szerepük, de nem fogok ezen fennakadni, amikor olyan hősök szerepelnek benne, mint Aragorn, Gandalf, Faramir. De azért is szeretem a regényt, mert azok a szereplők duplán izgalmasak, akiket megront a Gyűrű és a hatalom. Szarumán, Boromir, Gollam. Megvan a nagy gonosz, megvannak a hősök és egy köztes sáv is nyitott. De itt már annyira kijön belőlem a rajongó, hogy inkább nem is ragozom tovább.

Szóval, bele tudok kötni (nők, a végén a Megye megmentése), de nem fogok, nem akarok. Ez egy nagy fantasy klasszikus, és méltán az. Meg tudom érteni, hogy van, aki oda-vissza olvassa. Én azért nem leszek ilyen, de nem utoljára olvastam.

Tolkien: A Gyűrűk Ura - Mint fantasy: 98% komplex, összetett világú, kalandos és szórakoztató, miközben tartalmas.

Szubjektíven: 100% nem ragozom túl: a történetét, a karaktereit, az egész világát szeretem.

Nincs lehetetlen, csak tehetetlen. (Harkness: Az élet könyve)

Az ember a legveszedelmesebb vadállat a földön. Nem a golyó öl, hanem az ember. Az ember öl embert!… (Alekszijevics: Elhordott múltjaink)

Nem számít, honnan érkeztünk, és kik vagyunk, tolvajok vagy nemesek, papok vagy boszorkányok, mind a saját történetünk hősévé akarunk válni. (Lyons: Minden Dolgok Neve)

– Miért nézel olyan régi videókat, amiknek már úgy is tudod a végét?
– Nem a vége számít, hanem az odáig vezető történet. (Robb: Halálos hűség)

A vágyakozás nagy hatalmú bűbáj (Mackintosh: Kék sorsjegy)

Engem mindig ez a kicsiny tér fogott meg – ami az ember. Egy ember. Valójában ott zajlik minden. (Alekszijevics: Elhordott múltjaink)

– De amikor Chris kiírta az új laborvezetői pályázatot, a követelmények közé listázta, hogy „Teréz anya vagy Mussolini”. Mi persze átírtuk. Különben nem hagyta volna jóvá a munkaügy.
– A régi laborvezetőt hogyan nevezte? – Szinte félve vártam a választ.
– Caligulának – sóhajtott Lombik. – Visszasírjuk a csajt. (Harkness: Az élet könyve)

– A gyanakvásodat eloszlatandó, tisztázzunk valamit mindjárt az elején. Mit gondolsz, miért próbálok segíteni rajtad?
– Félő, hogy nem avatnak boldoggá különben?
– Félő a nyavalyát, egy kisebb vagyont áldoztam a székesegyház felújítására…
– Honnan volt neked egy kisebb vagyonod?
– Az a szó, hogy pénzmosás, mond valamit? (Kauppinen: A nép igazsága)

Aki cukorrózsaszín falak között él, az szerintem beteg. (Robb: Halálos hűség)

Az ember belecsöppen az életbe. Megmondják neki a szabályokat, de az első alkalommal, ha valami hibán rajtakapják, végeznek vele. (Hemingway: Búcsú a fegyverektől)

– Az imént megtudtad, hogy a múlt évet javarészt a tizenhatodik században töltöttem, hogy van egy sárkányom, hogy démonokkal, boszorkányokkal, vámpírokkal vagy körülvéve, és pont a terhességemet vagy képtelen elhinni?
– Én mondom, angyalom – felelte Chris, elővéve a legszebb alabamai kiejtését –, ez mindennél hihetetlenebb. (Harkness: Az élet könyve)

A szex az a dzsóker, amely örök változásban tartja az emlősök DNS-ét, hogy egy lépéssel mindig a faj kipusztítására törekvő vírusok és patogének előtt járjanak. Tudományos és matematikai szinten Olly fölfogja ennek jelentőségét. De a szex attól még lutri, a szerelem pedig, atyaég, még annál is nagyobb lutri. (McKinty: A lánc)

Az ember mindig… szívesen bekukucskál a sötétbe. Hogy miért? Így lettünk kitalálva. (Alekszijevics: Elhordott múltjaink)

– Már megint feltűnően későn ért haza.
– Tényleg? Maga pedig már megint feltűnően mogorva – dobta le Eve a dzsekijét a lépcsőkorlát egyik oszlopára. – Kettőnk között annyi a különbség, hogy én holnap akár pontos is lehetek. (Robb: Halálos hűség)

– Mindig is féltem a dzsungeltől – vallotta be.
– Mi az, ami megrémíti benne? – kérdezte a nő.
– Számomra a vadon olyan hely, ami tele van halálos veszélyekkel.
– De hiszen tele van élettel is! (Wright: Október végén)

…Vannak olyan barátaid, akik házasemberek?
-Vannak.
-Nekem nincsenek – mondta Rinaldi. – Legalábbis olyanok nincsenek, akik szeretik egymást.
-Miért?
-Az ilyenek nem kedvelnek engem.
-De miért?
-Mert bennem látják a kígyót. A tudás kígyóját.
-Összezavarsz mindent. A tudásnak almája volt.
-Kígyója. (Hemingway: Búcsú a fegyverektől)

– És végeztél ott kutatásokat? – Chris elgondolkodott. – Bár nyilván nem lenne egyszerű dolgod a hivatkozásokkal. Mégsem írhatod lábjegyzetbe, hogy „William Shakespeare szíves szóbeli közlése” – nevetett.
– Shakespeare-hez nem volt szerencsém. Matthew és a barátai nem kedvelték. – Kis szünet után hozátettem. – A királynővel viszont találkoztam. (Harkness: Az élet könyve)