Visszaemlékező, szocialista rendszert bemutató, emberi.

Történetek sorozata a kötet. Interjúk sora, melyekben a mindennapi emberek mesélik el, milyen volt az ő számukra a kommunizmus és a Szovjetunió. Az átlag kisembertől kezdve a GULAG-ot túlélő, kommunisták és forradalmárok. A kis irodai dolgozó, az elkeseredett fiatal, a szocializmus feltétlen híve, a szerelméért mindenre kész asszony.

Az egyik erőssége a kötetnek, hogy nincs ítélet, mindent meg akar mutatni. Nagyon kevés esetben éreztem ki a sorok közül a szerző véleményét – talán kétszer jegyezte meg egy félmondatban, hogy valamit nem tud megérteni, hogy lehetett így élni és hinni.

Van a könyvben egy mondat, amit akár mottónak is elfogadnék a kötethez. A történelmet, a közelmúltat nem lehet igazságosan megítélni. Ahhoz távolság kell – most még túl sok az érzelem, a közvetlen kapcsolat hozzá. Alekszijevics nem is magyaráz, nem történelem leckét tart, hanem az embereket mutatja meg. Akik megélték a szocializmust. Nekik milyen volt, miben hittek, mi történt velük.

Személyes ás pártatlan történelem.

Megrázó és számomra tragikus is volt olvasni mindezt. Szenvedések krónikája. Még amikor olyan történet is van benne, amikor valaki jól élt, boldog volt a világában, akkor is vannak olyan mellékzöngék benne, amelyek valósággal fájnak. Mert attól, hogy abban hittek, hogy a rendszer csak az ellenségekre csap le, és szemet hunytak, attól még valami nem volt rendben. Amikor meg direktben kapjuk a borzalmakat: ahogy teljesítési csúcsok vannak, és éheznek. Ahogy testvér jelent fel testvért – vagy a nő kénytelen hozzámenni a szerelme gyilkosához, hogy a fia túléljen és ne haljon éhen. Az a sok öngyilkosság – hogy tud egy rendszer annyira agyat mosni, hogy egy 14 éves megölje magát az eszmékbe kapaszkodva, mert a hazáért halni dicső…
Rám jobban ragadnak az ilyen sebző sztorik, de most megcsapott az is, hogy mennyire nincs tökéletes rendszer. Tulajdonképpen akármelyiket mutatják is, a szocializmust vagy a rendszerváltást, mindkettőnek sok a vétke, és mindkettőben lehet szenvedni. Mintha soha, semmi nem sikerülhetne és az elvek pusztulásra lennének ítélve.
Hiszen a szocializmus alapgondolata, a mindenki egyenlő és a testvériség, ahogy segíteni akartak egymáson, és egyenlőek lenni, ahogy fontosabb a mi az énnél. Ez valahol szép, és ebben sokan mennyien hittek… de mi lett belőle…

A szerkesztés is érdekes. Ha jól vettem ki, az interjúk elkészítése volt a szerkesztő elv. Nem szerettem így – időrendnek jobban örültem volna. A szereplők az egész rendszert átfogják a történeteikkel – a világháború, a forradalom, a sztálini idők ugyanúgy itt vannak, mint a rendszerváltás. Kb. 80 év története, de random módon. Nekem nagyon nem esett jól váltani az 1980-as évekről egy mondattal később az 1940-es évekre, vagy még régebbre.

Amit biztosnak érzek, hogy nekem, aki nem élte meg ezt az időszakot, és ez már nekem a szüleim és a nagyszüleim történelme, szélesebb látókört adott a kötet. A kommunizmusról nekem mindig Orwell és az Állatfarm ugrik be – fel is fedeztem, hogy emlékeztetem magam a könyvben megjelenített értelmiségi rétegre, én is olvasok és a könyvekből magyarázom és értelmezem a világot –, de most ráláthatok arra, hogy mi volt mögötte az eszme, és miben és miért hittek annyira az emberek. Nem fogom teljesen megérteni őket, és nekem mindig is a diktatúra kegyetlenségei lesznek a hozzá kötött képeim, de már nem egyoldalú a nézőpontom. Ennél bonyolultabb a múlt.

Alekszijevics: Elhordott múltjaink – Mint dokumentumregény: 85% végtelenül emberi, és a megérthető múltat, az embert mutatja.

Szubjektíven: 75% érdekes és tragikus, csak éppen a szervező elvvel nem vagyok kibékülve.