Háborús, mesterlövészes, életutas.

Ljudmila középiskolásként már férjhez megy, fia születik, elhagyja az osztálytársból lett férjét. Az apja segíti álláshoz a másik lányával együtt egy gyárban. Ott félig-meddig elvárt szabadidős tevékenység, hogy lőni tanuljanak. A lány hamar kitűnik, és így nem sokára az egyetem történelmi tanszékén találja magát, de a lövészetet sem adja fel. Megszereti a történelmet, az egyetemi légkört. Amikor a nácik hadat üzennek, jelentkezik a seregbe. Kiharcolja a helyét a szakaszában, majd a seregben. Mivel nő, inkább ápolónőként akarják foglalkoztatni, de ő a sorozóknak, majd a felettesének is bizonyítja, hogy sokkal nagyobb hasznát veszik, ha mesterlövészpuskát adnak a kezébe. A nő az egyik társában a szerelemre is rálel, miközben egyre több a strigula a kilőtt németek után. Egy ponton pedig a propaganda gépezet is beindul…

Ha azt mondom, orosz és mesterlövész, szerintem sokunknak Zajcev neve ugrik be, hála az Ellenség a kapuknál című filmnek. Ez a memoár az ő női párjának a történetét meséli el.

Memoár, és nem a mesélős fajta. Pavlicsenko fogalmazása is olyan, mint amilyennek a könyvből megtudva a mesterlövésznek lennie kell. Higgadt és nyugodt, már szinte szenvtelen. De alapos, és jó megfigyelő. Tárgyilagos. Aki a mesterlövészek reális életéről, a második világháború eme csatáiról akar többet megtudni, itt szubjektív beszámolót kap, de hitelesen, tárgyilagosan, és széleskörűen. Pavlicsenko képes a saját történetének nagyobb keretet adni, és a puszta tényeken túl érzékelteti, mi miért történik. Meg elég sokat magunk is bele tudunk látni – mondjuk azt, miért fontos annyira a más nemzetekkel a kapcsolattartás és a PR.

Mivel a háború és a csaták a fő téma, engem nem nagyon tudott lekötni. Ahhoz kalandregényesnek kellett volna lennie, de itt nem ez volt a cél. Sok mindent megtudtam belőle, és sok mindent fel sem tudtam fogni igazán. Bőven van szó mesterlövész fegyverekről, vagy arról, hogyan kell becserkészni az áldozatot és megvárni a tökéletes lövés pillanatát. Akit ez érdekel, tárgyilagosan leírt hadmozdulatokkal, jó választás lesz.

Mellékszálon érinti a magánéletét, abból is csak a lényeget. Egyedül Alekszej, a második férj irányába és miatta éreztem ki érzelmeket is a kötetből. A boldogságot, a gyászt, majd a bosszúvágyat. Szerencsére közel sem romantikus a szál, ez egy tipikus háborús szerelem, amihez kellett az egész környezet és a téboly köröttük.

A kötet végén van szó arról a propaganda tevékenységről, amire az asszonyt majd kiemelik. Ezt érdekesebbnek találtam, mint a háborús részeket. Ugyan a szövegből süt Ljudmila hite és szeretete a hazája iránt, a Sztálin iránti elvakult hűség miatt fura is mai fejjel olvasni – a nő, aki hidegvérrel levadászott 200-nál több ellenséges katonát, akkor ideges és remeg, amikor a vezérnek kell jelentenie. (Nem a félelemtől, hanem a nagy ember iránti tiszteletből.)
A propaganda felhangok még akkor is érződtek kissé, ha maga a szerző is elmeséli, hogy amikor beindult a gépezet, meglepődött, hogyan forgatják ki és nagyítják fel a tetteit. Hősnőt faragtak belőle. De amire ki akartam lyukadni, hogy talán ehhez kapcsolódik a legrosszabb benyomás, ami a regényből lejött. Van egy rész, amikor a fiáról mesél, aki a KGB tisztje lett. Mit mond róla? 'Büszke vagyok rá.'
Valahogy ebben benne van, ami nem tetszett a memoárban: az elvakult hite és az érzelmi fanyarsága. Egyetlen gyermeke, a háború miatt sokáig nem is láthatta, és egyszer nem hiányzott neki, egyszer nem nyilatkozik meg anyaként. Az elején elintézi 3-4 mondattal, amibe még sikerül belerakni a párt iránti hűséget.

Mai olvasattal bele lehetne menni abba is, hogy ez egy olyan nő története, aki egy férfias szakmában lett sikeres. De a fronton nem volt kérdés a neme. Ha az új beosztottak elsőre meg is lepődtek a nemén, nem lett ez téma. Ott mindenki az életét kockáztatta, együtt harcoltak, és a teljesítménye fontosabb volt, mint hogy ő nő. Beleerőltetve lehet felhozni a feminizmust, de ez már csak belemagyarázás, a szerző nem vitt bele feminista vonalat.

Háborús memoárnak korrekt és ilyen szempontból jó is, hogy tárgyilagos. Csak mindezt sokkal olvasmányosabban, több anekdotával jobban szerettem volna. Nekem így száraz és sok az olyan rész – lásd a lőfegyverek leírásai – ami abszolút nem tudott lekötni.

Pavlicsenko: A halál asszonya - Mint memoár: 60% tárgyilagos és reális képet ad a vele megtörténtekről, háború központúan.

Szubjektíven: 50% nem tudott lekötni – nekem túlzottan szakmai. Hol a nő, mint érző lény?

Kalandos, háborús, mágikus, jó és rossz szembenálló.

Egy szinte ismeretlen nép, a hobbitok között a tiszteletnek örvendő öreg Bilbó a születésnapján eltűnik. Vagyonát és varázsgyűrűjét unokaöccsére, Frodóra hagyja. Barátjuk, a tűzijátékok mestere, különben nagy mágus, Gandalf érzi, hogy a Gyűrű története sötét és nyomozni kezd. Bebizonyosodik, ez az Egy Gyűrű, egy szinte mesévé lett mágikus tárgy, ami egyszerre lehet Középfölde reménye és a pusztulása. Idővel Frodó és 3 barátja útra kelnek, de Gandalf nem jön eléjük. Sötét lovasok üldözik őket, és egy viharvert Vándor vezeti őket el Völgyzugolyba, a tündékhez. Itt egy gyűlésen megalakul a Gyűrű Szövetsége, hogy a hatalom gyűrűjét a Végzet Tüzébe vessék. Két ember, egy mágus, egy tünde és egy törp, négy hobbit. Rajtuk áll, elbukik-e Középfölde és a sötétségbe fullad-e a világuk. Az útjuk háborúval, veszteséggel kísértéssel, de barátsággal és reménnyel is tele van.
Ez még csak a kezdet. Nagyon csak a kezdet.

Ha egy lakatlan szigeten kötnék ki, és csak egy könyvet vihetnék magammal – az e-bookom lenne az, amin elfér egy könyvtár is. De a viccet félretéve, nagy eséllyel nekem A Gyűrűk Ura lenne a választottam. Minden megvan benne, amit egy regényben szeretek. A hősök, az ármányos gonoszok, a nagy küldetés, a kalandok, egy minimális szerelem. A filmeket már milliószor láttam – a rendezői vágást, naná – de a könyveket is rongyosra lehet olvasni. Nem hiába mondják, hogy Jackson páratlan adaptációt készített, nem is igen jut most eszembe olyasmi, ami annyira jó volt filmen is, mint a LotR.

Tolkien egy hatalmas világot épített fel, történelemmel, nyelvvel, népekkel és mitológiával, dalokkal. Bár ma divat az univerzumépítés, nem is tudom, hasonló mélységbe ki ír történeteket. Mondjuk, Martin és a Trónok harca eszembe jut, csak éppen Frodó elért a vulkánhoz, és a jóslatok beteljesedtek, míg az kérdés, Westeros végjátékához eljutunk-e valaha. (Bezzeg előzménykötet és krónika már van.)
De a lényeg, Középfölde egy egész világot kapott, rengeteg történettel, mesével, amibe bele lehet veszni. Tolkien a múltjuk, a jövőjük is megalkotta a szereplőinek. (Igen, még a jegyzeteket is végigolvastam. Jót tudtam mosolyogni azon, kivel mi lesz később, és még a gyerekeikről is van szó. Hogy Éomer fia Szép előnevet kap… ezen most is mosolygok.)

Lehetne azon merengeni, mit örökölt a regény a lovagmesékből, a Niebelung-énekből, de nem érzem ezt fontosnak. Inkább azt emelném ki, hogy megvannak az irodalmi gyökerei, és mégis saját, eredeti, nagy hatású regény. Méltán klasszikus.

Klasszikus, mert miközben izgalmas fantasy, irodalmi igénnyel van megírva. Még a fordításban is érezni az eposzi nagyságot, nem egyszer emelkedettebb a stílus, a szereplők beszéde ünnepibb, mint a köznyelv. Bőven vannak benne dalok és versek is – mondjuk, ezért nem tudok rajongani, de akadt olyan is, ami tetszett. Azt a klasszikust, amely pedig a Hatalom Gyűrűiről és az Egy Gyűrűről mesél, ki nem ismeri? Tudjátok, Egy Gyűrű mind felett.
De klasszikus azért is, mert a jó és rossz eposzi harcáról szól, és annyi értékkel van átitatva. Ha van regény, amiben a barátság ereje teljes fényében tündökölhet, ez az a regény. A klasszikus példa Frodó és Samu, de annyi nagy és szép barátság van még ebben a sztoriban. Ahogy egymásba kapaszkodnak, segítik egymást a végsőkig, és azért állnak meg a gonosszal szemben, mert ők ott vannak egymásnak.
Annyi emberi érték van benne. A szépség szeretete. A hűség. A bátorság. Az együttérzés – arról megint oldalakat lehetne írni, milyen Gollam megítélése és a kapcsolata Frodóval. És milyen szép példa, ahogy annyit árt nekik, gonosz kis lény, de megcsillan a remény, hogy meg lehet menteni. Hogy még Samu is meg tudja kímélni, noha neki nagyon bökte a szemét már akkor, amikor Frodó befogadta.
Mert mindenkinek megvan a maga szerepe, és a kegyelmük, szánalmuk, megbocsátásuk nélkül a küldetés is kudarcba fulladna.

Úgy is izgalmas és kalandos, hogy a filmekből ismerem a teljes cselekményt. Lenyűgöző tájak, izgalmas fordulatok, sok mágia. Mesés, de több is. Maradni fogok az eposzi jelzőnél, azt nagyon találónak érzem. Onnantól kezdve, hogy Vándor színre lép, falni lehet az oldalakat. (Értem, miért kellett a Megye és a Hobbitok hosszas bemutatása, van abban is líra, és megmutatja az otthont, amiért küzdenek, de akkor is. Azon azért át kell jutni.)
Minden szereplőnek jutnak saját és nagy kalandok, még több is és máshogy, mint a filmen. A humort és a csatákat Jackson felpörgette, és szerintem nagy találmánya, hogy drámai ponton jön el a Kard összekovácsolása is, de nem kell félteni a regényt sem. Nagy csaták, nagy kihívások, és nem csak karddal, de akarattal és szívvel is bizonyítani kell.

Igen, én is azok közé tartozom, akik sokkal szívesebben olvasnak Aragorn és társai kalandjairól, mint Frodó és Samu bolyongásáról. De mindkettőnek helye van benne, és újfent rá tudtam csodálkozni, hogy le tud kötni e kettős története is. Pláne, hogy ők találkoznak először Faramirral. Hiába, megvannak a magam kedvencei a történetben.

A karakterei. Igen, abba bele lehet kötni, mennyire kevés benne a nő és milyen kicsi a szerepük, de nem fogok ezen fennakadni, amikor olyan hősök szerepelnek benne, mint Aragorn, Gandalf, Faramir. De azért is szeretem a regényt, mert azok a szereplők duplán izgalmasak, akiket megront a Gyűrű és a hatalom. Szarumán, Boromir, Gollam. Megvan a nagy gonosz, megvannak a hősök és egy köztes sáv is nyitott. De itt már annyira kijön belőlem a rajongó, hogy inkább nem is ragozom tovább.

Szóval, bele tudok kötni (nők, a végén a Megye megmentése), de nem fogok, nem akarok. Ez egy nagy fantasy klasszikus, és méltán az. Meg tudom érteni, hogy van, aki oda-vissza olvassa. Én azért nem leszek ilyen, de nem utoljára olvastam.

Tolkien: A Gyűrűk Ura - Mint fantasy: 98% komplex, összetett világú, kalandos és szórakoztató, miközben tartalmas.

Szubjektíven: 100% nem ragozom túl: a történetét, a karaktereit, az egész világát szeretem.

Nincs lehetetlen, csak tehetetlen. (Harkness: Az élet könyve)

Az ember a legveszedelmesebb vadállat a földön. Nem a golyó öl, hanem az ember. Az ember öl embert!… (Alekszijevics: Elhordott múltjaink)

Nem számít, honnan érkeztünk, és kik vagyunk, tolvajok vagy nemesek, papok vagy boszorkányok, mind a saját történetünk hősévé akarunk válni. (Lyons: Minden Dolgok Neve)

– Miért nézel olyan régi videókat, amiknek már úgy is tudod a végét?
– Nem a vége számít, hanem az odáig vezető történet. (Robb: Halálos hűség)

A vágyakozás nagy hatalmú bűbáj (Mackintosh: Kék sorsjegy)

Engem mindig ez a kicsiny tér fogott meg – ami az ember. Egy ember. Valójában ott zajlik minden. (Alekszijevics: Elhordott múltjaink)

– De amikor Chris kiírta az új laborvezetői pályázatot, a követelmények közé listázta, hogy „Teréz anya vagy Mussolini”. Mi persze átírtuk. Különben nem hagyta volna jóvá a munkaügy.
– A régi laborvezetőt hogyan nevezte? – Szinte félve vártam a választ.
– Caligulának – sóhajtott Lombik. – Visszasírjuk a csajt. (Harkness: Az élet könyve)

– A gyanakvásodat eloszlatandó, tisztázzunk valamit mindjárt az elején. Mit gondolsz, miért próbálok segíteni rajtad?
– Félő, hogy nem avatnak boldoggá különben?
– Félő a nyavalyát, egy kisebb vagyont áldoztam a székesegyház felújítására…
– Honnan volt neked egy kisebb vagyonod?
– Az a szó, hogy pénzmosás, mond valamit? (Kauppinen: A nép igazsága)

Aki cukorrózsaszín falak között él, az szerintem beteg. (Robb: Halálos hűség)

Az ember belecsöppen az életbe. Megmondják neki a szabályokat, de az első alkalommal, ha valami hibán rajtakapják, végeznek vele. (Hemingway: Búcsú a fegyverektől)

– Az imént megtudtad, hogy a múlt évet javarészt a tizenhatodik században töltöttem, hogy van egy sárkányom, hogy démonokkal, boszorkányokkal, vámpírokkal vagy körülvéve, és pont a terhességemet vagy képtelen elhinni?
– Én mondom, angyalom – felelte Chris, elővéve a legszebb alabamai kiejtését –, ez mindennél hihetetlenebb. (Harkness: Az élet könyve)

A szex az a dzsóker, amely örök változásban tartja az emlősök DNS-ét, hogy egy lépéssel mindig a faj kipusztítására törekvő vírusok és patogének előtt járjanak. Tudományos és matematikai szinten Olly fölfogja ennek jelentőségét. De a szex attól még lutri, a szerelem pedig, atyaég, még annál is nagyobb lutri. (McKinty: A lánc)

Az ember mindig… szívesen bekukucskál a sötétbe. Hogy miért? Így lettünk kitalálva. (Alekszijevics: Elhordott múltjaink)

– Már megint feltűnően későn ért haza.
– Tényleg? Maga pedig már megint feltűnően mogorva – dobta le Eve a dzsekijét a lépcsőkorlát egyik oszlopára. – Kettőnk között annyi a különbség, hogy én holnap akár pontos is lehetek. (Robb: Halálos hűség)

– Mindig is féltem a dzsungeltől – vallotta be.
– Mi az, ami megrémíti benne? – kérdezte a nő.
– Számomra a vadon olyan hely, ami tele van halálos veszélyekkel.
– De hiszen tele van élettel is! (Wright: Október végén)

…Vannak olyan barátaid, akik házasemberek?
-Vannak.
-Nekem nincsenek – mondta Rinaldi. – Legalábbis olyanok nincsenek, akik szeretik egymást.
-Miért?
-Az ilyenek nem kedvelnek engem.
-De miért?
-Mert bennem látják a kígyót. A tudás kígyóját.
-Összezavarsz mindent. A tudásnak almája volt.
-Kígyója. (Hemingway: Búcsú a fegyverektől)

– És végeztél ott kutatásokat? – Chris elgondolkodott. – Bár nyilván nem lenne egyszerű dolgod a hivatkozásokkal. Mégsem írhatod lábjegyzetbe, hogy „William Shakespeare szíves szóbeli közlése” – nevetett.
– Shakespeare-hez nem volt szerencsém. Matthew és a barátai nem kedvelték. – Kis szünet után hozátettem. – A királynővel viszont találkoztam. (Harkness: Az élet könyve)

Másokat manipuláló, bosszút álló, halálos játszmás.

Laura egy lelkisegély vonalnál dolgozik, háromgyerekes anya, aki szereti a tudatot, hogy jó embernek látszik. Titokban azonban egészen más karakter: az öngyilkosság határán álló egyéneket biztatja, és átsegíti őket a halálba. Most túl van egy nagy projekten, de feltűnik egy újabb jelölt. Steven. Miközben a nő elidegenedett férjét és gyerekeit is vissza akarja kapni, Steven öngyilkosságának előkészítésében éli ki magát. Kicsit olyan, mint a kedvenc esete, akit ő kísért át a másvilágra. Csak éppen Steven nem az, akinek látszik. Bosszúért jön: terhes neje a vonalhoz fordult, és segítség helyett Laura a halálba küldte a kisbabájukkal. Mire Laura ráeszmél, hogy ki férkőzött a közelébe, már túl közel vannak egymáshoz. Egymás családját is bevonják a játszmába, ami csak valamelyikük végével záródhat. Laura pedig mindenre kész, hogy ez ne ő legyen.

Most bajban leszek. Ez a könyv olyan szinten zavarta meg a nyugalmam, hogy már ott gondban vagyok, hogy az érzelmeim kifejezzem. Szomorúság, düh, felháborodás, keserűség. Kiakadtam rajta, ezzel talán kibékülök.

Pedig a cselekményen nem látszik, hogy milyen kemény ez a sztori: egy mások bizalmával durván visszaélő nő, és a férfi, aki megpróbálja számon kérni. Egy pszichés játszma, amiben nem fizikailag mennek egymásnak, annál sokkal kifinomultabb eszközeik vannak.

Csak, mégsem annyira emészthető a kötet. Már ahogy elindult, és Laura a halálba küldi a terhes Charlotte-ot… Pláne, amikor még ki is fejti, hogy máskor megvárta volna, míg megszül. A nőt is sajnálom, de az ártatlan kisfiát még jobban. Ez már adott egy olyan alaphangot, hogy szenvedtem az áldozatok családjaival. A váltott nézőpont miatt pontosan átélhetjük, mit érzett Ryan, amikor mindenkit elvesztett, akit szeretett. Borzalmas.

Pedig thrillernek remek: izgalmas a cselekmény, és ahogy a történetet Laura és Ryan szemszögéből is olvashatjuk, kifejezetten erőssé teszi. Egyre gyorsabban haladunk az összecsapásig, addig pedig egyre veszélyesebb pszichikai csatákba mennek bele.

Nagyon könnyű jó – rossz felállást találni. Ryan jólelkű tanár, aki elveszti a családját. De még így is határokat tart be, és fájdalmában sem veszti el az emberségét. Laura viszont mások fájdalmán élősködik, és másról se szól az élete, mint a manipuláció és az ártás. A mellékszereplőket is nagyon könnyű besorolni mellettük – bár majdnem azt tudom mondani, hogy Laura mellett egy bűnös lélek is tud angyali lenni.

Mi olyan borzalmas mégis, hogy nem tudok átlendülni rajta? Ahogy Laura mindent megúszik. A sztoriban gyilkol, öngyilkosságba kerget, és másokat gyilkossá tesz és ő nyer. Marrs ugyan a legvégén, egy fejezetben valamiféle büntetést oszt neki, de azt annyira kevésnek érzem! Semmi ahhoz képest, amit érdemelt volna a nő. Kevés olyan ártalmas és fertőző thriller hősnő van, aki fogható hozzá. Amy a Holtodiglanból…

Ipacs Tibor fordításait szeretem, ez a kötet is jól sikerült. A kötet filmélményt nyújt, láttatja a sztorit és a karaktereket, a káromkodást is indokoltan használja. Szórakoztató, a szöveg is, de a cselekmény pörgése is. (Azon meg nem akadtam fenn, mennyi az elgépelés. Egyszer már mutattam is, hogy az agyunk szerencsére képes sémákat használn1, és értjük 1gy is.)

Miközben jó thriller, a maradandó élményem az marad, hogy nem tudok megbékélni azzal, hogy itt bizony nincs happy end és Laura emberek tucatjait teszi tönkre felelősségre vonás nélkül. Nekem annyira kellett volna, hogy ennél jobban utolérjék a tettei következményei.

Marrs: A jó szamaritánus - Mint thriller: 80% pörgős és nyomasztó, több nézőpontból megmutatott kemény történet.

Szubjektíven: 70% nagyon sajnáltam az ártatlanokat, és pusztítóbb befejezést szerettem volna.

5: Butcher: Halotti lepel – Harry Dresden hivatásos mágus, akit bárki megbízhat egy feladattal. Most éppen ereklyevadászatra kell indulnia: elloptak egy szent ereklyét, mint kiderül, Jézus halotti leplét. Sötét, világvégi mágikus terveik vannak vele, hacsak Harry nem lesz gyorsabb és szerzi vissza az ereklyét.

4: Riordan: 39 kulcs – Amy és Dan még gyerekek, amikor egy újabb rokonuk vesztik el a szüleik után. A végrendelet is különös: ha lemondanak a milliós örökségről, nyomokat kapnak, mely elvezeti őket a családi titkukhoz, nagy hatalomhoz. A gyerekek a vadászatba vetik magukat, és az első kötetben Benjamin Franklin ereklyéit nyomozzák le.

3: Brand: Hitler lovai – Arthur Brand hivatásos ereklyevadász. Műsorban is szerepelt erről, és egy kalandját meg is írta. Hogyan kerítette meg azokat a lovas szobrokat, melyek a náci hatalmat is jelképezték, és ott álltak a Kancellária előtt? Kémkedés, ármányok és a bűnszervekre való lecsapás is a program része volt.

2: Berry: Cotton Malone kötetek – Malone egy titkos szervezet tagjaként igyekezett jobbá tenni a világot, majd a Magellán kilépve egy könyves boltot kezdett el vezetni. A profi ügynök azonban rendre belekeveredik valamelyik történelmi legenda, ereklye körüli hajszába. A templomosok titka, az alexandriai könyvtár, a máltai lovagrend titkos iratai sem maradnak rejtve előtte.

1: Brown: Robert Langdon kötetek – ugyan nem minden részben, de hősünknek is a rejtélyek megfejtése a specialitása, amelyek gyakran kötődnek ereklyékhez. Már nyitáskor a Vatikán titkait kutatta, majd Leonardo da Vinci munkáiban kereste az igazságot. Washington szabadkőműves ereklyéi, Firenze titkai vagy Barcelona és Gaudi alkotásai sem ismeretlenek a szimbólum szakértő professzor előtt. Bár alapvetően nem kincsvadász Langdon, de a zsánerben Brown akkora nagyágyú, annyira ő hozta megint divatban, hogy felkerülhet vele a dobogó tetejére.

Visszaemlékező, szocialista rendszert bemutató, emberi.

Történetek sorozata a kötet. Interjúk sora, melyekben a mindennapi emberek mesélik el, milyen volt az ő számukra a kommunizmus és a Szovjetunió. Az átlag kisembertől kezdve a GULAG-ot túlélő, kommunisták és forradalmárok. A kis irodai dolgozó, az elkeseredett fiatal, a szocializmus feltétlen híve, a szerelméért mindenre kész asszony.

Az egyik erőssége a kötetnek, hogy nincs ítélet, mindent meg akar mutatni. Nagyon kevés esetben éreztem ki a sorok közül a szerző véleményét – talán kétszer jegyezte meg egy félmondatban, hogy valamit nem tud megérteni, hogy lehetett így élni és hinni.

Van a könyvben egy mondat, amit akár mottónak is elfogadnék a kötethez. A történelmet, a közelmúltat nem lehet igazságosan megítélni. Ahhoz távolság kell – most még túl sok az érzelem, a közvetlen kapcsolat hozzá. Alekszijevics nem is magyaráz, nem történelem leckét tart, hanem az embereket mutatja meg. Akik megélték a szocializmust. Nekik milyen volt, miben hittek, mi történt velük.

Személyes ás pártatlan történelem.

Megrázó és számomra tragikus is volt olvasni mindezt. Szenvedések krónikája. Még amikor olyan történet is van benne, amikor valaki jól élt, boldog volt a világában, akkor is vannak olyan mellékzöngék benne, amelyek valósággal fájnak. Mert attól, hogy abban hittek, hogy a rendszer csak az ellenségekre csap le, és szemet hunytak, attól még valami nem volt rendben. Amikor meg direktben kapjuk a borzalmakat: ahogy teljesítési csúcsok vannak, és éheznek. Ahogy testvér jelent fel testvért – vagy a nő kénytelen hozzámenni a szerelme gyilkosához, hogy a fia túléljen és ne haljon éhen. Az a sok öngyilkosság – hogy tud egy rendszer annyira agyat mosni, hogy egy 14 éves megölje magát az eszmékbe kapaszkodva, mert a hazáért halni dicső…
Rám jobban ragadnak az ilyen sebző sztorik, de most megcsapott az is, hogy mennyire nincs tökéletes rendszer. Tulajdonképpen akármelyiket mutatják is, a szocializmust vagy a rendszerváltást, mindkettőnek sok a vétke, és mindkettőben lehet szenvedni. Mintha soha, semmi nem sikerülhetne és az elvek pusztulásra lennének ítélve.
Hiszen a szocializmus alapgondolata, a mindenki egyenlő és a testvériség, ahogy segíteni akartak egymáson, és egyenlőek lenni, ahogy fontosabb a mi az énnél. Ez valahol szép, és ebben sokan mennyien hittek… de mi lett belőle…

A szerkesztés is érdekes. Ha jól vettem ki, az interjúk elkészítése volt a szerkesztő elv. Nem szerettem így – időrendnek jobban örültem volna. A szereplők az egész rendszert átfogják a történeteikkel – a világháború, a forradalom, a sztálini idők ugyanúgy itt vannak, mint a rendszerváltás. Kb. 80 év története, de random módon. Nekem nagyon nem esett jól váltani az 1980-as évekről egy mondattal később az 1940-es évekre, vagy még régebbre.

Amit biztosnak érzek, hogy nekem, aki nem élte meg ezt az időszakot, és ez már nekem a szüleim és a nagyszüleim történelme, szélesebb látókört adott a kötet. A kommunizmusról nekem mindig Orwell és az Állatfarm ugrik be – fel is fedeztem, hogy emlékeztetem magam a könyvben megjelenített értelmiségi rétegre, én is olvasok és a könyvekből magyarázom és értelmezem a világot –, de most ráláthatok arra, hogy mi volt mögötte az eszme, és miben és miért hittek annyira az emberek. Nem fogom teljesen megérteni őket, és nekem mindig is a diktatúra kegyetlenségei lesznek a hozzá kötött képeim, de már nem egyoldalú a nézőpontom. Ennél bonyolultabb a múlt.

Alekszijevics: Elhordott múltjaink – Mint dokumentumregény: 85% végtelenül emberi, és a megérthető múltat, az embert mutatja.

Szubjektíven: 75% érdekes és tragikus, csak éppen a szervező elvvel nem vagyok kibékülve.

Vírust megállító, világjárványos, családos.

Henry Parsons kiváló elme – orvos, aki a vírusok megállításának szentelte az életét. Egy gyerekkori betegség miatt testében sérült, de a szakmájában vérprofi, az egyik legjobb kutató, aki megfékezett már nem egy biológiai vészhelyzetet. Sokat is van távol a családjától – feleség és két gyerek – de tudják, mennyire fontos munkát végez a férfi. Egy új vírus tűnik fel, ami nagyon gyorsan terjed és öl. Amikor pont a mekkai zarándoklatra megy az egyik lehetséges fertőzött, a karantén már politikai vita is. El lehet különíteni 2-3 millió muszlimot? A vírus elszabadul, a világ felbolydul és felelősöket keresnek. Hamarosan már sokan az oroszokra mutogatnak, ahol kevésbé pusztít a kór. Henry csak haza szeretne menni, míg a családja az egyre rosszabb körülmények között igyekszik életben maradni.

Lehetett sejteni, hogy a vírusos témák most felkapottak lesznek, és kapjuk majd a regényeket, melyekben vírusokat kell megfékezni. Ilyen az Október végén is. Wright nagyon igyekezett nem elrugaszkodni a valóságtól, és több szempont szerint bemutatni a helyzetet – most úgy érzem, felemás sikerrel.

Mitől felemás a regény?
Egyszerre akar személyes kaland és orvosi thriller lenni. Henry az egyik percben elkötelezett orvos, vitázik a karantén fenntartásáról, kontrollálja az orvosi kísérleteket. A másikban a családját féltő apa. Valamiért nem passzol a kettő. A tudományos területek közelsége miatt a regény nyelve is hivatalosabb, több a magyarázó rész benne – és ez a stílus megmarad a magánéleti részeknél is. Nem tudta az érzelmeket átérezhetően átadni.
Zavart az is, hogy a sok helyszín és szereplő miatt nagy ugrások vannak. Nem egyszer éreztem úgy, hogy valakinek a történetében lyukak vannak, és valami kimaradt. Ez főleg a családi szálon volt probléma, ahol szereplőket is vesztünk el ezekben a lyukakban. Az egyik jelenetben még megvan, utána már a temetését látjuk.
De, ha már bedobtam, hogy orvosi thriller. Henry nem a laborban van, a karantén fenntartásával bajlódik. A laborból legfeljebb jelentéseket kap, és a végén majd maga végez el egy kísérletet. De összességében az orvosi rész inkább csak említés benne, mint ténylegesen a cselekmény része. Nem ismerjük meg a folyamatokat, a vakcina kutatás mikéntjét – csak kapjuk az infót, hogy sikertelen a kísérlet, nincs ellenszer.

Az viszont működött, hogy a társadalomban több szinten lekövesse a helyzetet és a következményeket: Henry gyerekei személyesen, alulról élik át az összeomlást. Látjuk, mi történik kormány szinten, és a nemzetközi politika is a témák közé kerül. Az benne volt, egy legyőzhetetlen vírus hogyan kezd posztapokaliptikus környezetet teremteni. Hamar eljutnak a mások hibáztatásához és az ellenlépések felé: pusztítani mindig könnyebb.

A szereplőket nem tudtam megkedvelni – pedig jó emberek, és a szerző elsősorban a küzdelem nemes harcosait mutatja be. A mekkai herceg, Henry és a családja, a kutatók – mind bátor, rendíthetetlen emberek, akik a végsőkig kitartanak. Talán a hangvétel miatt, amit fentebb már említettem. Érzelmileg nem jött át, milyen feszültségben élnek, milyen személyes küzdelmeik vannak. Tárgyilagos a szerző a magánéleti részekben is.

A váltott szemszög, a végén a sokk (mitől indult a vírus), a több szinten bemutatott hatásai a vírusnak olvastatták, de hiányoltam az olvasóhoz közel kerülő szereplőket, és a tényleges orvosi munkát, amit egy ilyen helyzetben végezni kell.

Wright: Október végén – Mint thriller: 65% orvosi kriminek korrekt, váltott nézőponttal, tudományközeli nyelvezettel.

Szubjektíven: 50% lekötött, voltak érdekes részei és a vége is üt, de nincs kedvenc szereplőm.

• Manó: Dixie és Vakkancs - ifjúsági, állatos
• Corvina: Putyin trolljai - memoár
• Park: A félelem tudománya - ismeretterjesztő
  • Élet a Földön - ismeretterjesztő
• Álomgyár: Csillagokban írt sorsok - női
• Agave: Obscura - sci-fi
• Könyvmolyképző: A madár és a kard - YA fantasy