Vadnyugatos, rablókat megállító, szerelembe eső.

Clay az utolsó Clayborne, aki még nem találta meg az igazit. Bátyjaival és húgával ellentétben nem is akar szerelmes lenni, házasodni. Elég neki, hogy vezesse a farmot, és életben maradjon, miközben sokan elvennék tőle a leggyorsabb lövész címét. Egy kisvárosban azonban csapdába csalják: épp kiütve fekszik, amikor szövetségi bírónak nevezik ki, és érkezik Daniel Ryan is, aki be akarja vonni egy rablóbanda elleni hajszába. Kegyetlen bankrablók, akik élvezik, hogy ölnek is a rablás során. Nők, gyermekek sincsenek biztonságban tőlük, és a szemtanúkkal brutálisan végeznek. Clay lelkiismerete nem engedi, hogy kihátráljon az ügyből. Pláne, amikor a legutóbbi rablás helyszínén rájönnek, hogy volt egy szemtanú, egy nő. De a három jelenlevő közül melyik? Míg az angol lady Ryan, addig a nénje kisfiát sajátjaként nevelő Jessica Clay szívét ragadja el.

Elvárható-e egy történelmi romantikus regénytől, hogy valóban legyen történelmi? Szabály nincs rá, így akad olyan, ami tényleg történelmi, másokban azonban csak a ruhák és a társadalmi rend tükrözi, hogy nem napjainkban játszódik. Nekem az előbbi tetszik jobban, de sajnos inkább olyanokba botlom, amelyben a történelem díszletté lesz.

Julie Garwood eme regénye is az utóbbi típusba tartozik. Az némileg feldobja, hogy nem a viktoriánus Londonban játszódik, hanem a Vadnyugaton. De amit abból a korból ismerek, itt nagyon minimálisan van jelen. Akad pisztolyhős, akad rablóbanda és ennyi. Ebben a sztoriban annyira kevés a történelmi szín, hogy nem egyszer merengtem még azon is, hogy mennyire működne ugyanígy napjainkban is, és gyakran még a múlt hangulatát sem kelti a szerző.

Pedig a kezdet ígéretes volt. Ahogy megismerjük Clay alakját, akit pisztolypárbajból juttatnak cellába, majd jelvényhez. Ahogy kényszerű szövetségre lép a banda nyomában járó szövetségi bíróval. Itt még izgalmas és kalandos volt. Még az is, ahogy felmérik a bankot, és előveszik a három nőt, hogy melyikük a szemtanú, akit védeniük kell.

Itt viszont átcsap romantikába és egyre inkább fárasztott a könyv. Már azzal sok idő elmegy, hogy a nők ködösítenek, míg mindkét férfi felméri, melyik nő tetszik neki. Majd az utazás, aminek az egyetlen célja, hogy mindenki felismerje, hogy beleszeretett a másikba és a tárgyalás után nem akarnak elválni. Mindkét kapcsolat gyors és hiteltelen, és szokás szerint most sem szerelemnek, nem igazi kapcsolatnak éreztem, hanem fizikai szenvedélynek. Kb. annyiban kimerül mindkét esetben, hogy mindenki elmondja egy múltbeli fájdalmát (gyász, árvaság), majd csókolóznak és mennek tovább is. Miért akarják eladni nekünk, hogy 2-3 napi ismertség után már szaladnak is a pap elé? Akkor annyira nem bosszantana, ha nem lenne mellette nagy ömlengés arról, mennyire szerelmesek lettek. Mégis, mért lettek azok?

Amennyire az elején bírtam Ryan és Clay keményebb alakját, annyira ábrándultam ki mindenkiből,

amikor átmentek hősszerelmesbe. Mindenki fekete-fehér, és így unalmas. Még a gonoszok is – akiknek annyi az összes motivációjuk, hogy megtehették, élvezték, bankot raboltak és öltek. A férfiaknál csak a női karakterek untattak jobban, akik a jó oldalon angyaliak és önfeláldozók, a sötéten meg csábító démonok.

Minimális kalandot írt bele a szerző, ahogy majd a rablók tesznek két kísérletet arra, hogy megint megmeneküljenek, illetve elintézzék a tanúkat. De itt is azt éreztem, annyi a célja, hogy a veszélybe került szerelmesek végleg meggyőződjenek arról, hogy nem tudnak már a másik nélkül élni és nem is akarnak.

Könnyed, gyorsan olvasható, egyszerű. Sok érzelemmel, egyre kevesebb cselekménnyel.

Bár nem ez a sorozat első része, és nem is olvastam a többit, így is jól lehetett érteni az egészet. De kedvem nem lett, hogy más családtagok ügyeit is megismerjem.

Garwood: Ha eljő a tavasz – Mint történelmi romantikus: 65% férfias pisztolyhősök, lángoló vágyak – női western mese.

Szubjektíven: 50% az eleje western hangulatú, izgalmas. Aztán jönnek a szerelmek és hígul.