Július
15: Flynn: Harmadik lehetőség - akcióregény 5/3,5
16: Sheldon: Félsz a sötétben? - női krimi 5/3,5
17. Tchaikovsky: Hadállat - sci-fi 5/5
18. Butcher: Kísértő vész - urban fantasy 5/5
19. Leonard: Találkozás Góbival - dokumentumregény 5/2,5
20. Mucha: Puncs - kortárs 5/4
Aranth: Oculus - sci-fi 5/4
21. Asher: Micsoda fény - ifjúsági 5/1,5
Valente: Űropera - sci-fi 5/2
A hétre ennyi.
Versenyes, zenekaros, űrlényes.
A világegyetem tele van értelmes fajokkal. Akik most felfedezték az emberiséget is, de még nem döntötték el, mi legyen a Föld és lakóinak sorsa. Van egy módszerük, mellyel eldől az új fajok sorsa: részt kell venniük a fajok közti zenés vetélkedőn. Ha nem utolsók lesznek, akkor beveszik őket a szövetségbe és segítik őket mindennel. 
Ha elbuknak? Abba az emberiség bele sem akar gondolni. Az egykori rock legenda, Decibel Jones lesz kiválasztva, hogy mutassa szó szerint a világnak, mitől döglik a Földön a légy. Ám sajnos Jones már nem az, aki egykor volt. A fele bandája meghalt, ő meg lassan a feledésbe merült. Az űrlényekkel és a megmaradt bandával útra kel a versenyre, vajon a rock feltámad a hamvaiból?
Az alapötletét imádtam. Szeretem a zenei vetélkedőkről szóló könyveket, attól függetlenül, milyen a szemléletmódjuk. Van belőle ifjúsági, szerelmes és nagyon happy end, akad olyan is, amelyik reálisan bevisz a kulisszák mögé, és leleplez minden csalást és manipulációt. Most is valami ilyesmit vártam, bolygóközi kalandokkal megfűszerezve.
De ez… még nagyon szavakat sem találok, milyen volt ez a regény. Ami különben jó pár neves díjra jelölve is lett, nem is értem, miért. (Ok, szól belőlem a csalódottságom is, de annyival jobb sci-fi és fantasy kötetek vannak, és akkor ez kapja a jelöléseket?)
A regény nagyja egy hatalmas időhúzás és lelki válságok leírása. Alig van szerepe a világközi helyzetnek, a verseny még annál is kevesebbet szerepel. Ez a könyv Decibel Jones kálváriája, akinek baja bőven akad. Hatalmas ego a semmire. Ugyan a karakterében felismerni vélek vonásokat Freddie Mercury kölcsönzésben, de ő negyed annyira sem érdekes vagy izgalmas, akár botrányos, mint a Queen frontembere. Nem szimpatikus, és utáltam arról olvasni, mit mennyire bán, vagy mennyire nehezen megy a dalírás.
Amiben nem is kreatív energia van, az űrlények leírása. Már szinte abszurd, Valente milyen lényeket talált ki. De ez jó dolog, mert nagyon egoista azt gondolni, hogy az idegen és értelmes lények emberszerűek. Itt aztán bőven látunk arra példát, mennyire nem emberiek. A klasszikus polip vagy madárhoz hasonlító lényeken túl akadnak olyanok, melyek deszkára emlékeztetnek, melyek szinte csak sejtek, és még nagyon sok minden.
Szívesen megfejteném a regény üzenetét is, de nem adja könnyen magát. Folyamatosan úgy éreztem, hogy ennek szórakoztató irodalomnak kell lennie, ami nem is akar mélyebb üzenetet hordozni, csak szórakoztatni. De ha valóban ez a cél, akkor gond van, mert nem lett szórakoztató a végeredmény. Sajnos, mélyebb tartalomban meg nem jutok tovább a kliséknél. Merni kell nagyot álmodni. Kemény munkával, szerencsével minden elérhető. A szerelem nem ismer határokat. Ok, találtam egyet, ami azért nincs klisésen elkoptatva, és sci-fiben ritkán találok ilyesmit: minden, ami a világban létezik, dugni akar vagy mások akarják dugni. Jól látjátok, ebben bizony ilyen tanulság is akad. Azt el se mesélem, milyen gyerekei születnek a hősnek a történet végén…
A stílusa se jött be. Nem kifejezés, hogy a barokk körmondatokat juttatta eszembe. Minden túlcifrázott, a normál köznyelvtől eltérő. Néha elég végigérni egy mondaton…
A borító tetszett, az alapötlet is, de ennyi. Mást vártam, ez így csalódás volt.
Valente: Űropera - Mint sci-fi: 40% az ötlet eredeti, de a kivitelezés gyengébb. A stílusa is nyakatekert lett.
Szubjektíven: 20% nem szerettem a szereplőit, tele van mellékszálakkal, csak a borító ok.
Karácsonyi, szerelmes, családi.
Sierra egyik kedvenc ünnepe a karácsony, ha mindig egyet jelent az utazással is. A lány szülei karácsonyfákat árulnak, és minden decemberben felpakolnak, hogy a családi üzlettel foglalkozzanak. Sierra segít nekik, és igyekszik érzelmileg nem kötődni túlzottan, hiszen alig pár hetet töltenek a fatelep mellett. Most azonban megjelenik a korabeli Caleb, aki többször is visszatérni fát venni. Helyes srác, megtetszenek egymásnak. Ám a barátai óva intik a lányt még a flörttől is: a fiúnak rossz híre van, állítólag még intézetben is volt, amiért késsel 
támadt a testvérére. Arról nem is beszélve, hogy nagyon messze élnek egymástól. 17 évesen komolyan távkapcsolatban szeretne ragadni? De a szív nem ismer határokat, pláne karácsonykor.
Most nagyon negatív leszek, és ki fogom jelenteni, hogy azon kevesek közé tartozom, akik nem szeretik a karácsonyt. Szerintem elanyagiasodott, és már csak arról szól, hogy mindenkinek vegyél valamit. A fele családom dolgozik ilyenkor, egy ideig én is ezt csináltam. Most meg anti–karácsonyokon töröm a fejem. Horror karácsonyt már tartottam, még eldöntöm, idén mivel fogom szórakoztatni magam.
E kis bevezetőt a jelen könyv ihlette, mivel ez a végletekig karácsonyi olvasmány. Akkor játszódik, és a főszereplő szülei karácsonyfákból élnek. Annyira árad belőle az ünnepi hangulat, hogy a magamfajta grincs szabályosan fájdalom rohamokat kap tőle.
De ha le is küzdöm a bennem élő zöld karácsonyellenes manót, akkor is marad az irodalmi érzékenységem, aminek fájt ez a regény. Asher a 13 okom volttal már tett le valamit az asztalra. Annak volt súlya, arról lehetett beszélni. Ez viszont egy tipikus, kamaszos, szerelmes történet, amiben se igazi konfliktus, se semmi többlet nincs.
Ha leszűkítem a regény fő kérdéskörét, ott lyukadunk ki, hogy megéri-e belemenni egy kapcsolatba, ha annak láthatóan nincs jövője. Ha kicsit mélyebbre nézek, foglalkozik azzal is, hogy a múltbeli bűnök megbocsáthatóak-e. A nagy gond az, hogy mindkét téma nagyon mese jelleggel van feldolgozva. A szerelmi szál nyálas és érdektelen. Nagyon rózsaszín, minden téren. Nagyon nem is tetszett.
Caleb múltbeli tetteiről meg annyit, hogy tipikusan, kamaszregényesen fel van fújva. Már ott, a múltban is időben kijózanodott, az, hogy még mindig ezen pörögnek a helyiek, abszurd. Amint kiszabadul innen a srác, mondjuk, elmegy egyetemre, az egész gond magától elmúlik. Ott senki nem fog ismerni egy régi sztorit, aminek a jelen emberre nincs relevanciája. Gyerekkorunkban az én tesóm betörte az orrom, kétszer is. (A mi sztorinkban is van kés, de ez már egy másik történet.) Mégse lett belőle pszichopata.
Sierra annyira karácsonyi teremtés, hogy a belső grincs szabályosan taszítónak tartotta. Édes, kedves, igazi kis fára kívánkozó angyalka. Caleb hasonló fiúban, tényleg csak a múltja az egyetlen rossz tulajdonsága. El tudom képzelni, hogy a romantikára vágyó kamaszok könnyen azonosulnak velük, nekem ez nem ment.
Nagyon-nagyon szeretnék valami pozitívummal zárni, de nem jut eszembe semmi. Belső grincs nem engedi. Így maradjunk annyiban, ez nem nekem való olvasmány volt.
Asher: Micsoda fény! - Mint ifjúsági: 40% mesebeli, túlidealizált szereplőkkel, mondvacsinált konfliktussal. Ünnepi.
Szubjektíven: 10% nagy csalódás. Semmi dráma, csak a cukorszirupos ünnepi szerelem.
Rex a falka vezére. Egy rész kutya, egy rész gép. Harci eszköz, akit arra kondicionáltak, hogy tegyen meg mindent, amit a Gazdi kér. Ha megteszi, kémiailag boldogságérzetet kap, az engedetlenség és a hibák fájdalmat okoznak. Rex nem is vágyik többre, mint jó kutyának lenni. Nem gondolkozik sokat, teljesíti a feladatokat.
Most éppen lázadókat és merénylőket irtanak Dél-Amerikában. Ám Rex nem tudja nem észrevenni, hogy milyen furcsák ezek a lázadók. Jó részük nem is harcos férfi, aki kiállna ellenük. Kicsik és nők – de a Gazdi szerint ők az ellenség, így a falka lecsap, amikor kiküldik őket.
Ketten vannak Rex környezetében, akik elkezdik megkérdőjelezni, amit csinálnak. Az egyik a rajtuk dolgozó egyik technikus. A másik a csapat tagja, Brumi. A részben medve Brumi a falka legokosabbja, aki feltöri a kinti információs hálózatot is, és lassan elkezdi felnyitni Rex szemét is: a Gazdi nem jó ember. Olyan dolgokat kér tőlük, ami nem helyes.
Lassan a világ is felfigyel arra, hogy a nagyvállalatok bérelt hadállatokkal mit művelnek a problémás területeken. Bizottságot küldenek ki, szorul a hurok. A Gazdi kezd bepörögni, de a technikus még meg tudja akadályozni, hogy a hadállatokkal elszabadítsa a poklot. Már haldoklik, amikor utolsó parancsával felülírja Rex és a falka programozását. A Gazdi már nem tud parancsolni nekik, szabadok lehetnek, a saját döntéseik hozhatják meg.
Elmenekülnek. Sárkány élvezi a napot, Raj darabjai lassan lemerülnek, és félő, őt hamar elvesztik, ha nem tudják újratölteni. Brumi pedig lassan elmondja, ezen a területen a vállalatok súlyosan károsították a környezetet, embereket betegítettek meg. Ők azért voltak itt, hogy kiirtsák a betegeket, minden bizonyítékot velük semmisítettek meg.
Egy falu, benne egy kórház mellett menedékre lelnek. Az emberek elkezdik elfogadni a hadállatokat, akik 
védelmezni kezdik őket a külső fenyegetéstől. Hiszen a kórházban olyan betegek vannak, akiket a vállalat el akar tüntetni. Amikor egy másik csapat érkezik felszámolni a várost és a kórházat, Rex és a falka az életét is feláldozva kezdik menteni az embereket és a várost.
A túlélő hadállatok karanténba kerülnek. Rex lesz az egyik, aki tanúskodik a Gazdi és a vállalat ellen. A kint rejtőző Brumi segít, hogy a hadállatokban elkezdjék meglátni az intelligens állatot, nem a gyilkost, hanem a lehetőséget. Ennek Rex lesz a plakát arca, és egyre jönnek az eredmények. Elkezdenek jogokat kapni, beilleszkednek.
Évekkel később újra hadállattá kell lenniük. Van egy telep, ahol Gazdi újabb borzalmakat készül elszabadítani. Rex és a Gazdi szembenéz egymással, eljön az utolsó csata ideje. Rex az életét áldozza, hogy megállítsa a férfit és a terveit. Ő volt a hadállatok első nagy hőse, aki megnyitja az utat, hogy a faja fennmaradjon, és hasznos dolgokba foghassanak.
Kamaszos, jövőbeli, szerelmes, mesterséges intelligenciás.
Az emberiség harcban áll: van egy betegség, ami megtámadja a látást. Mire az emberek 40 évesek lesznek, megvakulnak. A technikát hívják segítségül, és kitalálják az oculus rendszert. Kamaszokat nevelnek arra, hogy a felnőttek szeme legyenek. A kamasz látását vetítik át a felnőtt agyába, aki uralmat is kap az oculus felett. Őket 
megfosztják a nevüktől, családjuktól, egyetlen dolguk a szolgálat, amiért a családjuk jó pénzt kap. Truth kisgyermek kora óta erre a szerepre van nevelve. Kamaszként egy tudósnő szeme lesz, aki a betegség ellenszerét kutatja. A lány segítene neki, de egyre jobban felmerül benne, ez mennyire az ő élete még. A helyzet bonyolódik, amikor legjobb barátnője a lázadókhoz csapódik, és egy Földről érkezett hajó landol náluk. A földiek vezetője egy fiatalember, aki hamar közel kerül Truth szívéhez. Mire észbe kapnak, már két, náluk nagyobb erő háborújában találják magukat.
Kicsit olyan volt, mintha egy regényen belül olvastam volna kettőt. Az egyik az ifjúsági disztópia, ami akkor nagyon ment, amikor a regény kijött. (Igen, ez már nem mai csirke, de most került csak sorra nálam.)
Ez a része tetszett is. A felnőtt – kamasz kapcsolatok adják az alapot, melyben az idősebbek kihasználják a fiatalokat. Egyfajta rabszolgaságra kényszerítik őket, elvesztik a személyiségük, tulajdonképpen az egész életük. Eszembe juttatta A testbérlőket, lehetne is vitatkozni, ki járt rosszabbul. Az, akit használnak mások, de tudatánál van, vagy akinek tényleg csak egy hüvellyé változtatják a testét, és nincs semennyire tudatánál.
Az ifjúsági zsánert erősíti, hogy amikor érkeznek a földiek, az ő vezetőjük és Truth között egyre gyengédebb szálak szövődnek. Díjaztam, hogy nem vált a regény mégsem szerelmessé. Nem az lett a szereplők fő dilemmája, hogyan legyenek együtt. Ez csak egy szál volt a többi között, ami erősítette az összképet.
A regény második felére pedig egy izgalmas, meglepő sci-fi bomlik ki űrbeli gyarmatokkal, mesterséges intelligenciák közti harccal. Ez már felnőttesebb, okosabb történet, és nagyon bírtam, ahogy a disztópia elemeket is erre ráépítette a szerző. Meg tudott lepni a végén, és olyan függővéget írt, ami miatt az ember várja a folytatást. (Ezért különben jó, hogy most, nem 6 éve olvastam. Könnyeden folytatom majd a második résszel, nem kell éveket várnom.)
A karakterekkel kicsit bajban vagyok, nem tudom rávágni, hogy mennyire megszerettem őket. Amíg a disztópia részben jártunk, Truth egészen szimpatikus volt. Amikor szenvedett, rátévedt az önpusztítás útjára, együtt tudtam érezni vele. Átélhető volt. De ahogy színre léptek a földiek, valahogy elvesztettem a szereplőkkel szembeni szimpátiám. Aoi rettentően idegesített. Kaled a legvégén lett szimpatikus, amikor már igazán látszott, miért ő lett a csapata kapitánya. Ott, a végső leleplezésnél jöttem rá, más szemszöggel lehetett volna a kedvenc szereplőm – a szerelmi szálban irritált a viselkedése, de itt jóvátette.
A nyelvezete abszolút mai, könnyen lehet vele haladni. Néha egy-egy kifejezésen megakadtam, de vannak olyan szentenciák és megállapítások benne, amelyek ezeket bőven elfeledtették velem.
Összességében nekem tetszett, hamarosan mesélek a folytatásáról is!
Aranth: Oculus - Mint sci-fi: 75% disztópia is, ifjúsági elemekkel, de összetettebb sztori. Izgalmas, fordulatos.
Szubjektíven: 80% a szereplőkkel még barátkozom, de az MI és szembetegség szál is tetszett.
Szerelmi viszonyos, tanár-diák kapcsolatos, átverős.
A lány egyetemista, aki szülői nyomásra lett a felsőoktatás szenvedő alanya. Szerezzen egy diplomát. Esze is lenne hozzá, csak éppen nem érdekli. Gondolkozik is azon, hogy kilép, hagyja az egészet másnak. Van egy tanára, idősebb, de vonzó férfi, aki biztatná, hogy maradjon és szerezze meg a diplomáját. Egy tanár, aki lassan már nem is titkolja, hogy többet lát benne, mint egy diákot. Egy tanár, akivel nagyon hamar egy viszonyban találja magát, mert sem mellette, sem tenni ellene nem akar. Pedig fel kell tennie a kérdést, mi legyen, ahogy az 
események sűrűsödnek. A Tanár Úrnak családja van, elhagyná őket és tényleg magával vinné őt Angliába? Vagy inkább Bálintba, a kortársába kellene kapaszkodnia, akivel szintén viszonya van?
Kisregény, így egyet biztosan el lehet mondani róla: gyorsan végig lehet olvasni. Az oldalszáma is alacsony, a formátuma is olyan, hogy akár zsebre is lehessen vágni. Ez önmagában nem garantálna semmit, de van más is, amiért ez egy könnyen zsebre vágható, vihető és olvasható könyv.
Sodrása van. Amit úgy is éreztem, hogy nagyon sok minden volt benne, ami engem rettentően taszított. A teljesség igénye nélkül pár elem, ami nagyon nem tetszett benne:
1: a cselekmény. Ha van valami, amitől kifordul a gyomrom, a nagy korkülönbségek szerelmi kapcsolatok. A Lolitát is rühellem, lehet klasszikus és modern irodalmon kötelező, vállalom, ez az egyetlen kötelező, amit nem olvastam el. Nem is fogom. Itt ugyan a hősnő pár évvel idősebb, de nem annyival, hogy el lehetne kerülni a Lolita viszonnyal összevetést. Maga a hősnő is felveti ezt a történet folyamán. Nem mintha ez megakadályozná abban, hogy belemásszon a Tanár Úr ágyába.
A helyzetet csak rontja, hogy van mellette neki egy Bálintja is. Szintén egy olyan kapcsolat, amibe csak belesodródott.
2: a hősnő jelleme. Már utaltam rá, vele csak úgy megtörténnek a dolgok. Ahogy lesz, úgy lesz, és ez jó is így neki. Ez tőlem annyira távol áll, hogy nagyon nem értettem a hősnőt sem, és gyakran kedvem lett volna megrázni. Egyszerűen nem lehet így létezni. Hogy nem érdekli a saját élete?
3: a regény nyelvezete. Kifejezetten érzékeny vagyok a káromkodásra, és bár tudom, hogy a köznyelvbe beépült sok ilyen szó, nem örülök neki. Maga a tendencia sem tetszik, hogy ilyennek kell lennie egy modern regény szövegének, hogy frissnek és mainak hasson.
Valahogy mégsem ijesztettek el ezek a történettől, a fentebb említett sodrás miatt. Nem sok minden történik – bár ha a terjedelemhez mérem, akkor azért vannak benne események is, úgy van tálalva, hogy húz egyik fejezetből a másikba. Még a szövegnek is van benntartó ereje, hiába akadtam meg mindig, amikor a szereplők úgy beszéltek, ami nekem nem tetszett.
A téma és a mondanivaló már nehezebb dió. Nem éreztem szerelmes történetnek. A sodródás, elveszettség regénye inkább volt. Egy különösebben nem szimpatikus lány, aki várja a sült galambot. Csak úgy tudom értékelni, ha a fiatalkori útkeresésnek tudom mindezt be.
Nem bánom, hogy elolvastam, de nem lesz a kedvenc köteteim között.
Mucha: Puncs - Mint kortárs: 75% ismerős történet, nagyon személyesen elbeszélve. A próza olvastatja.
Szubjektíven: 60% maga a történet taszít. A nyelvezete bántja a szemem. Mégis, elsodor.
A regényei világsikerek. Ha megmondanám a két legismertebb főszereplőjét, rávágnátok, kire gondoltam. De ennél azért nehezebb lesz! :)
Pár adat a szerzőről, kinek ugrik be ki ő?
Megoldás: Tovább!
Kutyás, futóversenyes, ígéretet megtartós.
Dion Leonard éppen kisebb válságon ment keresztül. Versenyszerűen futott, de elkezdett kételkedni abban, hogy van még jövője a sportban. A visszavonuláson törte a fejét, de még benevezett egy 155 mérföldes versenyre a 
Góbi-sivatagban. Meglepően jól szerepelt, még az sem tűnt elképzelhetetlennek, hogy elsőként sikerül célba érnie. Ebben nagy támaszt jelentett neki egy kiskutya, aki követni kezdte a verseny alatt. Az állat Dion szívéhez nőtt, és megfogadta, hazaviszi magával Angliába. Ám kiderült, ez csöppet sem egyszerű mutatvány lesz. Kínából élőállat, Angliába? Hosszas vizsgálatok, karantén, rengeteg papírmunka. Ráadásul Góbi egyszer el is tűnt, de Dion soha nem adta fel, hogy hazaviszi és gondját viseli.
A Könyvmolyképző adott már ki olyan dokumentumregényt, amelyben egy állat volt a főszereplő, és le se tudtam tenni. Csak az nem Góbi története volt, hanem a Yellowstone Nemzeti Park farkasaié. Ez a kötet, Góbi és Dion igaz története nem tudott megérinteni.
Kezdve azzal, hogy sokáig kell várni, míg egyáltalán felbukkan Góbi. A kutya van a címben, a kutya van a borítón, a kutya adja el a könyvet. Ehhez képest nagyon mellékszereplő az egész cselekményben. Ahogy olvastam, nem egyszer jutott eszembe, hogy ebben a könyvben akad jó pár dolog, csak éppen a címszereplő nem tartozik ezek közé.
Sokkal inkább Leonard és a maratonfutó versenyzéseinek története ez a kötet. Arról kapjuk a hossz fejezeteket, hogy került kapcsolatba ezzel a sporttal, hogy kezdett el vele komolyan foglalkozni, milyen eredményei és kétségei voltak. A verseny sokkal izgalmasabban és jobban meg van írva, mint a kutyával való kapcsolata.
A versenyben voltak jó részek, de azért messze nem tartogatott olyan izgalmakat, mint a Vágta vagy a Rendíthetetlen vagy az Egy csónakban. Talán, mert nem vállalja fel, hogy sportolói memoár legyen. Dujardin lovas kötetében ez megvolt, és sokkal hatásosabbak lettek az ő versenyes történetei.
Bajban voltam azzal is, hogy úgy éreztem, túl jelentéktelen eseményekről szól egy egész könyv, de olyan stílusban, mintha az évezred történetét mesélnék el. Vannak azok a gyűjteményes kötetek, melyekben megható történeteket gyűjtenek egybe. Megható állattörténetek, szerelmes sztorik, anyákról, és még sorolhatnám. Egy ilyenben, sokkal kisebb terjedelemben jó lenne Góbi története, de önálló kötetnek túlzottan eseményszegény.
Mivel alapvetően memoár, a karakterábrázolásra nem fektet nagy hangsúlyt. Még Góbi jelleme is homályban marad, a legtöbbet a szerzőről tudunk meg. A körötte levők, a párja vagy a versenytársai sokkal kisebb szerepet és hanyagabb jellemzést kaptak.
Nem lett mesélős sem a stílusa. Könnyen kiszakadtam a cselekményből, nem sodortak magukkal sem az események, sem a szavak. Ami a leginkább érdekes volt a kötetben, az majdnem, hogy a képanyaga. Valóságosabbá teszi a szereplőket, ha a kötetből hiányzó jellemrajzokat, karakterábrázolásokat nem is tudja pótolni.
Talán kissé szigorú vagyok a kötettel, de sokkal többet vártam tőle. Valami meghatót, izgalmasat, valami nagyobb ívűt. De egyiket sem kaptam meg, csalódtam.
Az biztos, hogy idén nem ez lesz a kedvenc kutyás könyvem – hiába a cuki kutyás borító.
Leonard: Találkozás Góbival - Mint dokumentumregény: 50% a történet nem mesélős, nem szerettette meg a szereplőket.
Szubjektíven: 35% a versenyes rész legalább érdekes volt, de különben felfújt az egész.
Idén is több Stephen King történet kerül vászonra.
Az előtt itt van még Church, akit tudni nem fogadnál be kis kedvencnek...
Állattemető, alias Kedvencek temetője 2019-ben.