Kutyás, futóversenyes, ígéretet megtartós.

Dion Leonard éppen kisebb válságon ment keresztül. Versenyszerűen futott, de elkezdett kételkedni abban, hogy van még jövője a sportban. A visszavonuláson törte a fejét, de még benevezett egy 155 mérföldes versenyre a Góbi-sivatagban. Meglepően jól szerepelt, még az sem tűnt elképzelhetetlennek, hogy elsőként sikerül célba érnie. Ebben nagy támaszt jelentett neki egy kiskutya, aki követni kezdte a verseny alatt. Az állat Dion szívéhez nőtt, és megfogadta, hazaviszi magával Angliába. Ám kiderült, ez csöppet sem egyszerű mutatvány lesz. Kínából élőállat, Angliába? Hosszas vizsgálatok, karantén, rengeteg papírmunka. Ráadásul Góbi egyszer el is tűnt, de Dion soha nem adta fel, hogy hazaviszi és gondját viseli.

A Könyvmolyképző adott már ki olyan dokumentumregényt, amelyben egy állat volt a főszereplő, és le se tudtam tenni. Csak az nem Góbi története volt, hanem a Yellowstone Nemzeti Park farkasaié. Ez a kötet, Góbi és Dion igaz története nem tudott megérinteni.

Kezdve azzal, hogy sokáig kell várni, míg egyáltalán felbukkan Góbi. A kutya van a címben, a kutya van a borítón, a kutya adja el a könyvet. Ehhez képest nagyon mellékszereplő az egész cselekményben. Ahogy olvastam, nem egyszer jutott eszembe, hogy ebben a könyvben akad jó pár dolog, csak éppen a címszereplő nem tartozik ezek közé.

Sokkal inkább Leonard és a maratonfutó versenyzéseinek története ez a kötet. Arról kapjuk a hossz fejezeteket, hogy került kapcsolatba ezzel a sporttal, hogy kezdett el vele komolyan foglalkozni, milyen eredményei és kétségei voltak. A verseny sokkal izgalmasabban és jobban meg van írva, mint a kutyával való kapcsolata.

A versenyben voltak jó részek, de azért messze nem tartogatott olyan izgalmakat, mint a Vágta vagy a Rendíthetetlen vagy az Egy csónakban. Talán, mert nem vállalja fel, hogy sportolói memoár legyen. Dujardin lovas kötetében ez megvolt, és sokkal hatásosabbak lettek az ő versenyes történetei.

Bajban voltam azzal is, hogy úgy éreztem, túl jelentéktelen eseményekről szól egy egész könyv, de olyan stílusban, mintha az évezred történetét mesélnék el. Vannak azok a gyűjteményes kötetek, melyekben megható történeteket gyűjtenek egybe. Megható állattörténetek, szerelmes sztorik, anyákról, és még sorolhatnám. Egy ilyenben, sokkal kisebb terjedelemben jó lenne Góbi története, de önálló kötetnek túlzottan eseményszegény.

Mivel alapvetően memoár, a karakterábrázolásra nem fektet nagy hangsúlyt. Még Góbi jelleme is homályban marad, a legtöbbet a szerzőről tudunk meg. A körötte levők, a párja vagy a versenytársai sokkal kisebb szerepet és hanyagabb jellemzést kaptak.

Nem lett mesélős sem a stílusa. Könnyen kiszakadtam a cselekményből, nem sodortak magukkal sem az események, sem a szavak. Ami a leginkább érdekes volt a kötetben, az majdnem, hogy a képanyaga. Valóságosabbá teszi a szereplőket, ha a kötetből hiányzó jellemrajzokat, karakterábrázolásokat nem is tudja pótolni.

Talán kissé szigorú vagyok a kötettel, de sokkal többet vártam tőle. Valami meghatót, izgalmasat, valami nagyobb ívűt. De egyiket sem kaptam meg, csalódtam.

Az biztos, hogy idén nem ez lesz a kedvenc kutyás könyvem – hiába a cuki kutyás borító.

Leonard: Találkozás Góbival - Mint dokumentumregény: 50% a történet nem mesélős, nem szerettette meg a szereplőket.

Szubjektíven: 35% a versenyes rész legalább érdekes volt, de különben felfújt az egész.