Kamaszos, jövőbeli, szerelmes, mesterséges intelligenciás.

Az emberiség harcban áll: van egy betegség, ami megtámadja a látást. Mire az emberek 40 évesek lesznek, megvakulnak. A technikát hívják segítségül, és kitalálják az oculus rendszert. Kamaszokat nevelnek arra, hogy a felnőttek szeme legyenek. A kamasz látását vetítik át a felnőtt agyába, aki uralmat is kap az oculus felett. Őket megfosztják a nevüktől, családjuktól, egyetlen dolguk a szolgálat, amiért a családjuk jó pénzt kap. Truth kisgyermek kora óta erre a szerepre van nevelve. Kamaszként egy tudósnő szeme lesz, aki a betegség ellenszerét kutatja. A lány segítene neki, de egyre jobban felmerül benne, ez mennyire az ő élete még. A helyzet bonyolódik, amikor legjobb barátnője a lázadókhoz csapódik, és egy Földről érkezett hajó landol náluk. A földiek vezetője egy fiatalember, aki hamar közel kerül Truth szívéhez. Mire észbe kapnak, már két, náluk nagyobb erő háborújában találják magukat.

Kicsit olyan volt, mintha egy regényen belül olvastam volna kettőt. Az egyik az ifjúsági disztópia, ami akkor nagyon ment, amikor a regény kijött. (Igen, ez már nem mai csirke, de most került csak sorra nálam.)

Ez a része tetszett is. A felnőtt – kamasz kapcsolatok adják az alapot, melyben az idősebbek kihasználják a fiatalokat. Egyfajta rabszolgaságra kényszerítik őket, elvesztik a személyiségük, tulajdonképpen az egész életük. Eszembe juttatta A testbérlőket, lehetne is vitatkozni, ki járt rosszabbul. Az, akit használnak mások, de tudatánál van, vagy akinek tényleg csak egy hüvellyé változtatják a testét, és nincs semennyire tudatánál.

Az ifjúsági zsánert erősíti, hogy amikor érkeznek a földiek, az ő vezetőjük és Truth között egyre gyengédebb szálak szövődnek. Díjaztam, hogy nem vált a regény mégsem szerelmessé. Nem az lett a szereplők fő dilemmája, hogyan legyenek együtt. Ez csak egy szál volt a többi között, ami erősítette az összképet.

A regény második felére pedig egy izgalmas, meglepő sci-fi bomlik ki űrbeli gyarmatokkal, mesterséges intelligenciák közti harccal. Ez már felnőttesebb, okosabb történet, és nagyon bírtam, ahogy a disztópia elemeket is erre ráépítette a szerző. Meg tudott lepni a végén, és olyan függővéget írt, ami miatt az ember várja a folytatást. (Ezért különben jó, hogy most, nem 6 éve olvastam. Könnyeden folytatom majd a második résszel, nem kell éveket várnom.)

A karakterekkel kicsit bajban vagyok, nem tudom rávágni, hogy mennyire megszerettem őket. Amíg a disztópia részben jártunk, Truth egészen szimpatikus volt. Amikor szenvedett, rátévedt az önpusztítás útjára, együtt tudtam érezni vele. Átélhető volt. De ahogy színre léptek a földiek, valahogy elvesztettem a szereplőkkel szembeni szimpátiám. Aoi rettentően idegesített. Kaled a legvégén lett szimpatikus, amikor már igazán látszott, miért ő lett a csapata kapitánya. Ott, a végső leleplezésnél jöttem rá, más szemszöggel lehetett volna a kedvenc szereplőm – a szerelmi szálban irritált a viselkedése, de itt jóvátette.

A nyelvezete abszolút mai, könnyen lehet vele haladni. Néha egy-egy kifejezésen megakadtam, de vannak olyan szentenciák és megállapítások benne, amelyek ezeket bőven elfeledtették velem.

Összességében nekem tetszett, hamarosan mesélek a folytatásáról is!

Aranth: Oculus - Mint sci-fi: 75% disztópia is, ifjúsági elemekkel, de összetettebb sztori. Izgalmas, fordulatos.

Szubjektíven: 80% a szereplőkkel még barátkozom, de az MI és szembetegség szál is tetszett.