Jégvilágos, misztikus lényes, felfedezős.

1847 októbere: az északi átjárót kereső brit csapat már második éve van belefagyva a jégbe. Francis Cozier a másodhajó kapitánya volt, a Terroré. De most neki kell kitalálnia, hogyan élje túl a vidéket az embereivel. Mert nem csak a jég, a fagyás, az élelmiszer hiánya, a konzervek romlása veszélyezteti az életüket. Van odakint egy jegesmedve, ami ősibb és veszélyesebb, mint bármelyik vad a környéken. Vadászik rájuk. Ez az állat végzett a kapitányukkal, sir Johnnal is. Cozier rászánja magát, hogy megpróbáljanak egy meneteléssel jobb helyzetbe jutni, de a terveit a külső ellenségen túl belső is fenyegeti: egy csapat lázadó nyer egyre nagyobb teret a csapaton belül. A befogadott, néma eszkimó lány jelenléte is felkavarja az indulatokat. Az igazi szörny talán nem is a gyilkos medve…

A sorozatról már meséltem. Utána elolvastam a regényt is, és most bajban vagyok, melyiket tartsam a jobbnak. Ha a történetet nézem, akkor jobban kidolgozott a regény. Érthetőbb is. Sok minden, amire a sorozatban csak utaltak, és nem lehetett érteni, itt szépen el van magyarázva. Ugyanakkor a sorozatot cselekmény szempontból megpörgették – a regény tempója sokkal lassabb. Nem tudom, melyik tetszett jobban.

A regény különben szerkezetében izgalmasabb. Párhuzamosan haladunk két idősíkon: sir John kapitánysága, amikor a jégbe fagytak, amikor megjelent a medve, és próbálták levadászni, de tehetetlennek bizonyultak. Párhuzamosan Francis kapitányságával, aki sok tekintetben jobb kapitány, de aki már olyan körülmények között van, hogy innen lehetetlenségnek tűnik megoldást találni. A két rész jól összeilleszkedik, és érdekesebb így, mint a linearitással, amit a sorozat alkalmazott.

Simmons jó a karakterábrázolásban – bár lehet, hogy a fejemben élő sorozatos képeket sikerült jól kiegészítenie. Esendő emberekről ír, akik között akad rosszabb és jobb, de emberi mindegyikük. A regényben is doktor Goodsir volt a kedvencem, az ő halálát itt is sajnáltam, bár ezt jobban hozzá illőnek éreztem, mint amit a sorozatban tett.

A cím is találó, mert a regény még inkább a terror története, mint a sorozat. Ugyan az egyik hajó neve is Terror, de másként is igaz ez a szó a történetre. A félelem, fenyegetettség, az északi vidék és lényeinek terrorja, ami majd kiegészül az emberek maguk hurcolta démonaival, a terrorba vezeti a hajósokat, ami aztán halálba is vezet.

Stílusát tekintve nagyon realista munka. Még akkor is hitelességre törekszik, alapos és részletes, amikor a medve mögött levő mitológiát ismerteti meg a történet végén, egy más értelmezési lehetőséget is megadva a történtekre. (Bevallom, nekem szimpatikusabb a reális változat, amiben nincs természetfeletti.)

Talán túl részletes és alapos is. Iszonyatosan vastag a kötet, és nem éreztem annyi cselekményt benne, ami ezt a hosszt indokolná. Nekem többször is túlírt volt, és bizony egy-egy ponton untatott is. Jó kérdés, ha nem ismertem volna előre a sorozatból a fordulatokat, akkor is így éreznék-e, de ez már nem fog kiderülni.

Igaz, ennek van egy nagy előnye a sorozathoz képest. A díszleteket, szereplőket olyannak képzelem, amilyennek csak akarom. Korrekt, egy-egy ponton érdekes, de nem jó nálam.

Terror - Mint történelmi kaland: 55% reális. Jól beépített horror elemekkel. Kidolgozott szereplőkkel.

Szubjektíven: 50% túlírtnak éreztem, és irritált a szellemvilág realizálódása. Csak elment.