Kamaszos, szerelmes, sebgyógyulós.

Caleb megint bajba került, és megint más helyett. Miután eljött otthonról, nem volt hova mennie. Egy drogtanyán tudta meghúzni magát, vagy marad az utca. A drogosok választotta, és most bevitték velük együtt. Nincs, kihez forduljon. Az egyik férfi megsajnálja, ajánl neki egy esélyt. A Re-Start programba belépve nem kell börtönbe mennie, és nem lesz ügy. Fiataloknak kell arról beszélnie, az ittas vezetés hogyan tette tönkre az életét. Döbbenetére a csapatban ott van Maggie is. Mindketten azt mondják, már nem jelent a másik semmit. De mindketten tisztában vannak vele, hogy ez hazugság. A maguk közé épített akadályok lebontásával még boldogok is lehetnének, és itt az ideje annak is, hogy az igazság kiderüljön.

Majdnem tökéletesen igaz, hogy ha egy szerző egy könyvét nagyon szeretem, akkor a többi regénye is tetszeni fog. Több ilyet tudok, mint akire nem igaz a szabály. Simone Elkeles azok közé tartozik, aki hiába ír mindig azonos zsánerbe, ami az ő esetében az ifjúsági regény, nem tetszik minden regénye. A Tönkretett sorozatot bírom, ezt a Paradicsomot nem.

Már az első részével is fenntartásaim voltak, nekem túlírt volt, és amekkora elánnal előadta a főszereplők tragédiáját, annyit nem éreztem a regény tartalmában. Túlírt, túldramatizált, bántóan felnagyított lett az egész. Amit tudtam benne értékelni, hogy Elkeles nem írt neki happy endet. Erre, kijött a folytatás – hiába, a trend nem engedi meg a szomorú, vagy éppen keserédes véget. Happy end kell, ha meg is kell érte erőszakolni a történetet!

A Visszatérés pontosan ezt csinálja. Nagyon a semmiből jön a Re-Start program, és mennyi az esély, hogy Caleb és Maggie ugyanabba a csapatba kerülnek? Csak a mesékben és az ifjúsági regényekben. És onnantól kezdve a dráma helyét átveszi a szerelmi gyötrődés. Már nem a fájdalmas témák hordozzák a konfliktust, hanem, hogy szeretik egymást, mikor jönnek már újra össze? Mondanom se kell, mennyire untam ezt az egészet. A program is egy értelmesebb jelenetben kimerül, aztán jöhet újra orrvérzésig a nyálregény.

Mikor Elkeles kikerekít a szereplőinek egy szerelmi biztos révet, akkor tér vissza a drámához, aminek értelme is lenne, de pillanatok alatt lezavarja. Mennyire hiteles az, hogy a lány, aki hagyta a bátyját maga helyett 1 évig börtönbe ülni, most egy éjszakányi beszélgetést követően egy vadidegennel, mindent bevall? Annyira hiteltelen és mese, hogy az komolyan fáj. De legalább ezt a szálat is elvarrják.

Igaz, ebben is találtam bosszankodni valót. Amikor kiderül az igazság, engem érdekelt volna a törvényhozás meg az emberek reakciója. Kapunk belőle bármit is? Nem, mert annak kell szerepelnie az utóhangban, hogy Caleb és Maggie mennyire szerelmesek egymásba, és milyen jövőt terveznek egymással. Ennyit arról, hogy ez értelmes cselekménnyel és konfliktussal dolgozik – ebből a végből tökéletesen látszik, hogy a dráma, részegen vezetés és sebekből felépülés csak a háttér, mert a történetben a szerelmi szál a fontos.

És bocs, de engem meg az hagyott hidegen. A főszereplők túl tökéletesek, és annyira nyálasan és végzetesen szerelmesek, hogy egy cukorbeteg feldobná tőlük a talpát.

Komolyan, nehezen értem, hogy akinek olyan humora van, mint amit Elkeles más könyvében megmutat, miért ír ilyen nyálfolyamokat?

Elkeles: Visszatérés a Paradicsomba - Mint YA: 30%tipikus szereplők, tipikus szerelmi helyzetben, túlírt drámával és történetben.

Szubjektíven: 10% már az első része se tetszett, ez azt zárja, de miért kellett ezért új regény?