Fülszöveg: 

Elena Soo mindig úgy érezte, hogy háttérbe szorul. Legyen szó a sikeres nővéreiről, a jóval népszerűbb ikerbátyjáról vagy a vagány barátnőjéről, úgy tűnik, mindenki pontosan tudja magáról, hogy ki ő, és mit akar elérni. Kivéve Elenát.

De van egy dolog, amiben ő is biztos: nem akar elmenni a végzős bálra.

Amíg a suliban a bálra készülve mindenki a kardíszek és a ruhák bűvöletében él, Elena inkább a közösségi ház megmentésén fáradozik.

Így aztán amikor a nemzetközi K-pop-szupersztár, Robbie Choi megjelenik a házuknál, hogy elhívja őt a bálra, a lány teljesen összezavarodik. Ki az egyetlen ember, aki mindig olyannak fogadta el Elenát, amilyen volt? A gyerekkori legjobb barátja, Robbie Choi. És mi az, amire a lány titokban talán mindennél jobban vágyik? Az, hogy betartsák az egymásnak tett gyerekkori ígéretüket, és együtt menjenek el a végzős bálra.

De ennek a fogadalomnak már hét éve, és ezzel az új K-pop-imidzzsel, a rózsaszín hajával és a mindig stílusos öltözetével Robbie már nem az a cuki, bolondos fiú, akire Elena emlékezett. Nem az a fiú, akivel annak idején megosztotta a titkait. És akit szeretett. Ráadásul egy olyan sráccal bálozni, akinek folyton sikítozó rajongók, online gyűlölködők és könyörtelen paparazzók vannak a nyomában, a legutolsó dolog, amire Elena vágyik. Még akkor is, ha megállás nélkül csak Robbie mosolyára tud gondolni…

Szerintem: 

Nem díjazom, amikor valaki egy rokonát ráveszi, hogy írjon. Túl sűrűn veszem észre, hogy

koppintja a befutott rokont és összességében gyengébb is a munkája. Ilyen Yoon férje, de Kat Cho is megy a listára. Aki Axie Oh unokatestvére, és a köszönetnyilvánításban elolvashattam, hogyan segítette Oh, hogy ő is írjon.
Bárcsak ne?

Már eleve az, hogy ugyanabban a k-pop világban mozgatja a szereplőit, amiben a másik írónő is. Az is ismerős, nem csak innen, ahogy az átlag-lányka és a sztár között románc szövődik. Nagyon bele tudom látni, ahogy az álmodozó koreai származású kamaszlány beleírja magát a könyvébe. Mert Elena Soo nem éppen regényhősnek való teremtés.

Elena Soo olyan mértékben átlagos, hogy nagyon untam az egész ténykedését. Sok testvére van, ráadásul az ikerfivére olyan népszerű, ami Elena sosem volt. A vége felé van egy rész, amikor az ikre rávilágít, hogy Elena miképpen nehezítette mindig is a saját életét. Nagyon egyet tudtam érteni vele. Elena mindig menekülőre fogja, ha valamiben nem tud ragyogni vagy nehézsége van. Egyik hobbijában sem kiváló? Dobja őket. Van egy kis gond a különben álompasival, aki járni akar vele? Elena már fut is. A barátnője talált egy új hobbit, amit Elena nem akar csinálni? Bebeszéli magának, meg mindenkinek, aki meghallgatja, hogy a másik lány szakított meg minden kapcsolatot köztük, miközben Elena kezdte el kerülni őt. Nehezemre is esett, nem is kedveltem meg ezt a lányt. Tipikusan az a rinyagép, aki maga okozza a problémáit és konfliktusait. Ezt a típust meg nem bírom, még könyvben sem.

Pedig Cho különben egy rendes kamaszlányt formál. Kedves, csendes, pozitív céljai vannak – a regény egyik fő eleme, hogy mindent megmozgat, hogy a környék közösségi házát megmentse. Nem rossz, vagy gonosz ő, csak egy elvakult kamasz, akinek nem megy az empátia. Mindig azt látja, hogy őt bántják, őt hagyják el és abszolút nem tudja felmérni, hogy saját maga mit tesz, hogyan hat másokra és milyen viselkedést produkál ki.

Igaz, Elenáról legalább tudok írni. Álompasi K-Pop sztár Robbie kapcsán annyit tudok megjegyezni, hogy sztár létére meglepően hétköznapi srác maradt. Hogy küzd azért, hogy a saját zenéjét is játszhassa. Ennyi. Üres figura, akit mindenki imád.
Talán ennél az is jobb lenne, ha utálnám és idegesítő lenne, de még az sem.

Ifjúsági romantikus, de a románc sem jött át. Előbb hinném el, hogy Elena és Robbie újra barátok lesznek, mint hogy járni kezdenek. Cho semmi szikrát nem tudott megragadni azon túl, hogy ismételgeti, Elena rádöbben, hogy többet érez a fiú iránt, mint kellene.

Amit valamennyire tudtam benne értékelni, hogy azért arról ad képet, milyen lehet egy ilyen koreai-amerikai családban élni. Mit csinálnak a szülők, a sok gyerek, az elvárások.
Igaz, amit mellé tett, az már nem ment neki. Vagyis, a K-Pop. Akár Axie, akár más szerzők is, ezt jobban írják. Ha Robbie szimpla sorozatszínész lenne, vagy az X-faktorban tűnt volna fel, ez akkor is ugyanilyen lehetne. Nem lényeges, hogy milyen iparágban nyomulnak a fiúkkal. Egyáltalán, minek kellett ez a sztár vonalat beleerőltetni? Nem ment ez Chónak, legfeljebb annyi, hogy Axie ilyesmikkel sikeres.

Ez viszont egy átlag kamaszlány története, aki rájön, hogy nem mindig másban kellene a hibát keresni. Saját maga is tehet a nyomoráról és ezt felismerve tud alakítani az életén. Többeket beenged, nem képzelt sértettségeket ápolgat magában. Kamasz, túlagyal és színez mindent, de fejlődik. Ha Robbie csak simán a gyerekkori barát lenne, aki hazaköltözik, még jobban is passzolna ide, mint a sztárság.

Maga a sztori, a szöveg is semmi extra. Kicsit talán érzelmileg túl van ragozva, az fakad a célközönségre szabott történetből. Viszont, nem tudok belőle kiemelni olyasmit, amit érdemes lenne. Vagy mert annyira kiakaszt, vagy mert annyira szerettem. Ez eléggé közömbösséget váltott ki belőle.

Az átlagos a legszebb jellemző, amit rá tudok tenni. Nem szerettem, nem kötött le és némileg sajnálom is az időt, amit most erre szántam.