Menekülős, lelkiismeret-furdalásos, papos, rókás.

Abel Ector, a húszas éveiben járó fiatal pap egy szombat este hazafelé tart a heti, szokásos dorbézolásból. Ilyenkor nők, alkohol, minden jöhet, ami feledteti vele, mennyire gyűlöli az életét, a szakmáját, meg azt a törpe falut, ahol pár vénember papjának kell lennie. A zord idő és a részegség nem nyerő párosítás, Abel is látni kezd dolgokat. Egyre biztosabb benne, hogy egy róka van a nyomában. Vajon csak képzeli, és a lelkiismerete játszik vele? Mert van mit megbánnia bőven. Miközben egyre jobban elmerül az emlékeiben, hazaér a Monte Pedro árnyékába. Ám nyugalom itt sem vár rá – ahogy a hegy egyre vörösebb, a róka egyre valóságosabb, és Abelt akarja magának. A férfinak harcolnia kell, ha túl akarja élni az estét.

Alapvetően a klasszikus, hagyományos elbeszélésmódú, cselekményközpontú irodalmat szeretem. Így nem meglepő, hogy a posztmodern számomra sokáig szitokszó volt. Az egyetemnek köszönhetem azt, hogy már hajlandó vagyok meglátni a játékot a modernizmusokban, és próbálok vele játszani.

Azt tudtam értékelni ebben a kötetben, hogy az első fele bekapcsolta a szemináriumokon edződött elemző agyamat. Meg akartam találni a mögöttes tartalmat, felfedni a szimbolikát. Ha a cselekményt magát nem is, ezt az intellektuális kihívást kifejezetten élveztem. Mert a cselekmény nem tűnt soknak – egy autóút, ami alatt jönnek az emlékek. De ami mögötte van, már izgalmasabb. Mint az a bizonyos Madeleine… az időkezelés is Proust felé terelt.

Először is, elkezdtem belelátni egy elég komoly egyházkritikát. Mi másért lenne a kötetnek olyan hőse, akivel minimálisan sem lehet szimpatizálni? Ő egymagában megtestesíti mindazt, amit a katolikus egyház ellen feldobnék. Már eleve az, hogy Abel apja és nagyapja is katolikus pap volt. Ő meg ugyanolyan erkölcstelen, mint a felmenői. Pap létére még csak hite sincs, nem is volt. Mi érdekli? Pia, könnyű nők. Ha belegondolok, egy olyan negatívumot nem kapott meg, amit még a katolikus papok kaphatnának: kisfiúkat nem ront meg. Mondjuk, ha nem öregek között lenne lelki atya, ki tudja…

Majd a rókák kezdték mozgatni az agyam. A mindig feltűnő, vörös dög, ami egyre közeledik. Számomra nagyon sokáig Abel bűneinek a szimbóluma volt. Amit eltemetett, elfeledett, de most előtör és nincs menekvés. Ahogy Abel pánikba esik, a félelme nagyon átérezhető még az alkohol alatt is. (Csak éppen nagyon nem sajnáltam, mert, ahogy említettem, megvetendő figurának találtam, nem tudtam együttérezni vele se itt, se később.)

Már az Átváltozás jutott eszembe, amikor az elidegenedés egy undorító rovart csinál a fiatal főhősből. Itt azt vártam, hogy Abel a bűnös emberiség, akit utolérnek és felfalnak a bűnei. Mert az ember olyan esendő, bűnös, mint Abel. Ennek pedig ára kell, hogy legyen. Nekem nem lett volna meglepő, ha pl. öngyilkos lett volna a ránehezedő őrülettől.

De a regény második fele átcsap horrorba. Jön a róka, és egy nagyon fizikai küzdelem. És elment az a játék, amit addig élveztem. Mert amúgy nekem a szöveg túl trágár, és nagyon hosszú a verekedés. Új értelmezéssel kellett megbirkóznom, ami a természetfeletti horroré. Nem frappáns Shyamalan csavart éreztem, hanem csalódást, hogy a róka nem szimbólum.

Összességében, amíg az agyam pörgött rajta, lekötött. De horrornak nem tetszett. Ahhoz kellett volna nekem egy hős, akinek a túléléséért drukkolok, és változatosabb cselekmény, nem csak a róka bunyó. De Abel, benne semmi szimpatikusat nem sikerült felfedeznem.

Lauer: Mindenvörös - Mint posztmodern horror: 60% kétarcú: posztmodern agyas nyitány, szimpla horror harc a vége.

Szubjektíven: 45% mozgatta az agyam, de a vége ezt elvette. Nekem trágár, és Abel negatív.