Fülszöveg: 

A neves olasz fantasyszerző, Luca Tarenzi trilógiájának első kötete, amely Dante Isteni színjátékát írja tovább fantáziadús és meglepő módon, abból az ötletből indul ki, hogy a Pokol végletesen zárt világából is lehetséges a kiút. Pier delle Vigne, aki a Pokol hetedik körében az öngyilkosok büntetését szenvedi, és fává változtatva sínylődik, aprólékos tervet eszel ki a menekülésre: egy olyan tervet, amelyben kulcsszerepet kap Vergilius, aki annak idején Dantét kísérte túlvilági útján.
A kárhozottak egy kis csoportja útra kel hát, hogy megküzdjön a legyőzhetetlennek tűnő akadályokkal – nem beszélve a közöttük feszülő ellentétekről.

Szerintem: 

Magasak voltak az elvárásaim, nem kellett volna. Egy borzongató, ijesztve szórakoztató fantasy történetet vártam, helyette kaptam

ezt a regényt, amit nem nagyon értettem.

Az alaphelyzet még megvan: Vergilius ügyködik, összeszed egy csapatot és szökni akarnak a Pokolból. Az a rész, hogy kit honnan szednek össze, és meggyőzik magukat, hogy ez nem egy lehetetlen küldetés, még értettem.
Utána viszont sikerült elvesznem. Elindulnak, üldözik őket, de hova is mennek? Mit akarnak elérni? Élni? Mennybe menni? Vagy csak ki a Pokolból?

Nem segített a cselekmény élvezetében az sem, hogy kb. összemosódtak nekem a körök és az úti célok. Vannak benne olyan utalások, amiket egyszerűen nem értek. Ki az az Ő, akitől Vergilius reméli, hogy megvárja és együtt mehetnek el? Pedig haladnak, van feszültség, és mégis, ezt egyszerűen untam. Nem tudnám viszonylag normálisan összefogni sem a cselekményt onnan, hogy megindul a csapat.

Nem egyszer elkapott az érzés is, hogy jobban kellene ismernem Dante Poklát. Pedig, anno olvastam. Firenzében is éppen elég műtárgyat, festményt láttam róla. Főleg a Pokol, ami előkerül belőle. Elméletben tudom, hogy Dante saját kortársait, elődöket helyezett el a bugyrokban és ezzel a kortárs Firenzéjének és annak urainak is bemutatott.
Csak éppen, már akkor bajban voltam azzal, ki kicsoda. Nekem nincs még minimálisan sem meg a vezető családok Firenzében a korszakból.

Így aztán a főszereplőkkel is bajban voltam. Ha jól tudom, ők is benne vannak az eredetiben. Csak éppen a nevük nem mond nekem semmit. Vadásztam a jeleneteket, amikor valami kiderül a múltjukról.
Amin aztán fel is húztam magam. Ebben a pokolban nincs mentő körülmény. Vegyük pl. az öngyilkost. (Neveket meg sem próbáltam jegyezni, inkább a bűnükkel azonosítottam be őket.) Őt a saját ura hagyta magára és tudta, milyen sors jut neki. Kínzás, majd halál. Az ő választása az volt, hogy viszonylag fájdalommentesen és gyorsan véget vet az életének, vagy nagy kínok között, elárulva végzi be. De itt nem számít a körülmény, csak a nyers tény. Öngyilkos lettél? Az. Már mehetsz is a körbe.

Ami meg is csapott a könyvből, és a nyitáson túl még értettem, hogy milyen borzalmas és véres egy kor volt ez a reneszánsz minden pompa mellett. Van az a szökevény, aki a teljes családjával, unokákkal bezárólag be lett falazva és magára lett hagyva. Nem kell részletezni, elég volt a ráutalás is arra, milyen pokol szabadult ott el az éhhalál előtt. Zsenge gyerekek, éhező felnőttek, még, ha egy család is…
Jó kis horror bújik meg ebben a kötetben és azt értékeltem is, hogy Tarenzi nem borzaszt a történetekkel, elég sejtetnie és fejben összerakva is elég szörnyű a kép.

Világ- és cselekményépítő a kötet. Mennek át a Poklon, amit közben megismerünk. Akkor hogy tud ennyire untatni és miért mosódik ennyire egybe nekem? Az út, de a személyek is. Talán ezért is untam ennyire.

Pedig, könnyű olvasni. Nem szállt el a leírásokkal, sok a párbeszéd. Minimális a lelkizés, de azért egyes kínok érzékeltetve vannak. Lehetett ez volna jó, de mégsem.

Sorozatnyitány volt különben, de nekem nem jött meg a kedvem, hogy esetleg folytassam, ha jön ki újabb rész magyarul. Pláne, hogy Dante következő két állomása negyed annyira sem maradt meg a fejemben, mint a Pokol.