Képességes, barátkozós, kalandos, zsarnoki világos.

A világban megjelentek emberek, akik többre képesek, mint a társaik. Van, aki életre kelti a rémálmokat. Más a jövőbe lát. Akad olyan is, akinek a tükörképe egy önálló személy. Életre kelnek a tárgyak, az univerzum szabályai átíródnak. Ezt a kormány nem engedheti, komolyan szűrik a képességekkel születőket, és megfosztják őket az erejüktől. De vannak, akik rejtőzködnek előlük. Mint Ivan, aki pár másodpercet előre lát a jelenből. Alaska, akinek szociopata tükörképe megkeseríti az életét. Az egyikük lázadó, a másik a világuk vezetőjének szégyenfoltos fia. Amikor az útjuk keresztezi egymást, kő kövön nem marad. Amikor kell, megmentik egymás életét a kommandósoktól (1.). Amikor kell, bébiszittelnek egy kamasz mellett, akinek gyilkos képesség van a birtokában (2.).

Valamiért a kisregények nem igazán találnak piacra, évente csak egy-egy kötet van, amibe belefutok. Ilyen volt a Fekete Tom balladája, aztán több hirtelen most nem is jut eszembe. Egészen eddig, mert Gabrielle Eld jó érzékkel felfedezte magának ezt a műfajt.

Miben más, mintha regényt írt volna?

Kisebb a terjedelem, a sorozat mindkét kötete 150 oldal alatti, vagyis a két rész együtt sem tesz ki 300 oldalt. Ez vonzó lehet az olvasni annyira nem szeretőknek, mert kevesebb energia befektetésével, gyorsabban olvashatnak el egy-egy sztorit. Rövidebbek a fejezetek.

Egyszerűbb a cselekmény. Könnyű követni, és pörögnie kell az eseményeknek, hogy ebbe a rövidebb terjedelemben minden elmondásra kerüljön. Eld összehozta, hogy a szereplői bemutatása, a világ felvázolása és még egy akciókkal teli eseménysor is beleférjen egy-egy kötetbe. Szerettem, hogy ennyiben elmondta, amit kellett, és nincs túlírva a történet. Néha az oldalszámok mesterséges növelése a tartalom rovására megy – tipikus példa a HP 4. kötete – de itt ez nem áll fenn.

Kevesebb szereplőt mozgat, a meglevők egyszerűbb jellemek. Itt viszont észrevehetjük azt, hogy a sorozat következő részei jól hozzá tudnak tenni a szereplőkhöz, és folyamatosan mélyülhetnek el. Igor alakjában ez nagyon jól látszik is. Látszatra egy kemény, menő csávó, akit körbeleng a menőség máza. Aztán megismerjük az érzelmesebb oldalát, a traumákat, amiket cipel magával.

Azért Eld emlékezetes mellékszereplőket is tudott tenni a fiuk mellé. Alaska némileg szociopata tükörképe nagy kedvencem lett, de tudjuk, én hajlamos vagyok a hasonló karakterekhez vonzódni. Most is ez volt.

A két kötet külön történetet alkot, nincs köztük olyan koherencia, ami miatt ne lehetne élvezni a másodikat az első ismerete nélkül is. Ad az élményhez, könnyebb értelmezni az utalásokat – nincs sok belőlük. De akár bele lehet vágni később is.

Pörögnek az események, és Eld jópofa képességeket talált ki. Annyira eredeti talán nincs benne, mint amit a Bástya olvasása közben találtam, de azért itt is van bőven kreativitás.

Van a köteteknek humora, jól eljátszik azzal, hogy keveri a hangulatokat a szerző. Dráma, akció, humor szépen megfér egymás mellett.

Remélhetőleg egyre többen felfedezzük Bagolyvárost, mert szívesen olvasnék még belőle.

Eld: Legendák a Bagolyvárosból 1-2. (Talpig feketében, Játékok unatkozó felnőtteknek) - Mint urban fantasy: 75% érdekes képességek, szerethető karakterek, jó alap újabb sztorikhoz.

Szubjektíven: 80% gyorsan olvasható, bejött a humora és a képességek is ötletesek voltak.