Fülszöveg: 

Mi vár Apollónra? A görög istent egy Lester Papadopoulos nevű tinédzser szánalmas, halandó alakjában száműzték le a Földre. Vajon végre elfoglalhatja ismét a trónját az Olimposzon?

Lester a Jupiter Táborból ismert félvér barátai segítségével számtalan veszélyt túlélt. A vérszomjas gúlok, egy gonosz római király és élőhalott serege, valamint az ördögi Caligula és Commodus császárok támadását is. Az egykori isten és félvér gazdája, Meg, most egy prófécia nyomába ered, amit Ella, a hárpia leplezett le. Az utolsó próbatétel New Yorkban, Néró tornyában várja Lestert.

Vajon Megnek sikerül végleg leszámolnia az apjával? A pipogya Apollón szembe mer nézni ősellenségével, Püthónnal? Van-e bárki is a Félvér Táborban, aki a hőseink mellé áll?

Szerintem: 

Ezzel a történettel Apollón kalandjai is elérnek a végükhöz. Nyílegyenes a vonal: ahogy haladtak sorba a

jósdák felszabadításával, ahogy a császárokat győzték le sorban. A végére maradt mindkettőből a legjelentősebb: Néró és Delphoi.

Riordan erre a részre már nem is tett bele sok kitérőt. Ugyan az elején hőseink még segítséget próbálnak találni, és Percy Jackson felé veszik az irányt, de Riordan már nem Percy-regényt ír. Vagyis, az anyjával beszélhettek, a végén megnézhettük Percy és Annabeth egyetemi életének kezdeteit, de ezt a kalandot Meg és Apollón kell, hogy abszolválja.
Miután Meg törvényes gyámja, egy kelta harcosnő rájuk talál, meg is születik a terv, amit már csak végre kell hajtani. Innentől a cselekmény a csatára való készüléssel, a kivitelezéssel és a rögtönzéssel telik, amikor Néró nem bizonyul könnyű ellenfélnek. Közben felbukkannak barátok és korábbi segítők, Apollón sorra veszi, mi mindent tanult a Lesterként töltött ideje alatt, de minden a két nagy összecsapás felé mutat. A csapat oldalán Néróval, majd magában Püthónnal kell harcolnia a még mindig halandó és általában erőtlen Apolónnak.

Kitérők nélkül, nyílegyenesen a cél felé tartva is sikerült változatos és gyakran humoros kalandokat írni a szereplőknek. Megismertük a sebezhetetlen teheneket, akik két napig vártak a vagonban, míg támadhattak. De mentünk a föld alá Nico új barátaival, akikről Apollón el sem akarta hinni, hogy léteznek, és nem csak költő találta ki őket még az ókorban. Sikerült úgy csavarni az eseményeket, hogy még akkor is legyen bennük valami vicces, ha különben nagy veszélyben voltak, a fejezetek meg feszültek lettek.

Ahogy most belegondolok, nem is biztos, hogy annyira gyerekbarát ez a sztori. Az egy dolog, hogy Apollón szórja a szívderítő tényeket Néróról – az még nekem is új volt, hogy szerette a kertjében az élő fáklyákat, vagyis magukat a rabszolgákat gyújtotta meg. De mellette a velük történtekben is gyakran fekete a humor színe. Azon nem is tudom, hogy sírnom vagy nevetnem kellene, amikor a megcsonkított Luguselwa még a börtönben sem adja fel a harcot, hanem készül. A vacsora mellé kapott kést és villát ragasztja a karjai csonkjaira, hogy küzdhessen. Ilyenkor úgy elborzadom, hogy mi bele nem fér a gyerekkönyv kategóriájába, és milyen rég volt, amikor a Római Táborban plüssöket boncoltak jóslatért igazi állatok helyett… Hát igen, a mai gyerekeknek más az ingerküszöbük.

Vannak azért ebben a történetben meglepő húzások. Lu fenti esete az egyik. Sejthettem volna, hogy túl egyszerű lenne, ha minden a tervek szerint haladt volna, de így is megcsapott, amikor Néró simán átlátott a színjátékon, és lecsapatta a nő kezeit. Hozzáteszem, egy kb. 8 éves gyerekkel. Így aztán végig izgalmas is volt a történet, ha azért a gyerekkönyv volta és a korábbi részek annyit előre is vetítettek, hogy ha áldozat is lesz majd, a fő szereplők túlélik és a gonoszt is legyőzik.

Riordan könyveit szeretem azért, mennyire ötletesek. Megint nem egyszer meglepett, és sok elemet remekült használt. Nekem biztosan emlékezetes marad Lu kalandja az étkészlettel és a támadó tehenek esete is. Most azonban felfedezni vélek egy ihletőt benne – amikor Apollón a mélybe veti magát Püthónnal, mert nem tudja legyőzni, és marják egymást hosszú zuhanásuk közben. Ahogy majd Püthón elbukik. Ahogy Apollón visszatér magaként, és mégsem ugyanúgy. Ha azt mondom, tegyük a helyszínt egy hegy belsejébe, törp tárnákba, és Apollón helyére egy szürke mágust? A kígyó helyére meg egy emberibb alakú ősi gonoszt? És még Mória nevét is bedobom… Bennem most nagyon megidéződött a LotR ’Fussatok, bolondok!’ jelenete és annak a folytatása.

Riordan ebben a részben nagyon kiemelte, hogy mi az emberben a jó, és mire kellene mindenkinek törekedni. Mondanám, hogy szájba rágta az egész sorozat üzenetét, hogy mit kellene jelentsen az emberi, és miért kellene így viselkednie minél többeknek. De mellette ott volt egy izgalmasabb téma is – a zsarnokokkal való szembenállás. Feszegeti azt a témát, hogy miért tudnak felemelkedni, elnyomni másokat. Apollón több oldalról is megéli a kérdést: most látja, mit tettek a császárok. Felismeri a hasonlóságot abban, ahogy az istenek az emberekkel, félistenekkel bánnak. Amilyen ő maga is volt. De arra is ráébred, hogy áldozat is volt rendszeresen. Zeusz éppen olyan zsarnok az Olümposzon, mint Néró a maga világában.

Filmszerű, humoros. Sok lénnyel, világépítéssel és jellemfejlődéssel. Kerek, jópofa lezárást kapott a sorozat. De, ahogy már megszokhattuk, a végén csak lesz egy újabb jóslat. Vagyis, az univerzum még simán nyitva van újabb történetre is.

Idézet: 

Ebből reklámot kellett volna csinálni. A kamera ráközelít Athénére, aki elmosolyodik, és alatta feltűnik a szlogen: Bölcsesség. Néha jól jön.

Embernek lenni annyit tesz, mint továbblépni, alkalmazkodni, hinni abban, hogy képes vagy jobbá tenni a dolgokat. A fájdalom és az áldozathozatal csak így nyer értelmet.

Valaki, gondolom Will, friss kötésekkel, többméternyi sebészeti ragasztószalaggal és jobb pengékkel látta el a gall nőt, aki most leginkább egy B-kategóriás Rozsomákra hasonlított.

Néha szükségünk van egy második, egy harmadik és egy negyedik esélyre is.