Mai világképes, abszurd kalandos, programot újraindítós.

Csongor éli az átlagos mindennapjait Londonban. Bejár dolgozni, amikor arra figyel fel, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni az akcentusával. Már azt kezdi hinni, hogy egy hatalmas áprilisi tréfába botlott, amikor egyre több jel mutat arra, hogy a világban valami hatalmas baj van. Mintha Magyarország soha nem is létezett volna. Eltűnt a térképekről, a Netről, az emberek emlékeiből is. Szerencsére David Bowie a segítségére siet, ha csak virtuálisan is, hogy elmondja, mi történik itt és mi a teendő, ha nem akar Csongor a világgal együtt semmivé lenni. Nincs több dolga pár különc segítő közreműködésével, mint újraindítani az Univerzumot. Mint egy számítógépes programot. Mert a világ tulajdonképpen nem más, mint egy szimuláció egy kristályon. De attól még jobb futó szimulációnak lenni, mint egy kikapcsolt programnak, nem igaz?

Vallomás: a kortárs szépirodalom és én nem éppen járunk kéz a kézben. Anno egyetemen a tanárral is folyton azon vitáztam, mi a jó a posztmodern irodalomban. Miért jó az egy írónak, hogy elidegeníti az olvasóit és kínszenvedés kihámozni a lényeget a történetéből? Még ma is komoly gondjaim és kétségeim vannak ilyen téren.

Van azonban pár regény, amelyeknek sikerül modern, már-már szépirodalomnak lenniük, és mellette megmaradnak olvasóbarátnak, szórakoztatónak. Ezek azok a kötetek, amelyek tartják bennem a lelket, hogy azért lehet még a modern trendeket is követni, mondani valamit a világról, és mellette értelmes történetet is összehozni olvasható stílusban.

Most megint találtam egy ilyen kötetet, aminek még azt is sikerült elérnie, hogy jobban szeretem a kortárs elemeit, mint a szórakoztató irodalom felét. De akkor nézzük is meg ezt egy kicsit jobban és indítsuk újra a szemléletmódunkat!

A regény első felében megismerjünk hősünk és az ő munkás mindennapjait. Már ezeknél a részeknél érezni, hogy valami van a levegőben, érkezik majd a sci-fi vonal, de addig is kapjuk a ráismeréseket a mi valóságunkról. Kása Ferenc mesél nekünk a sorok között a magyar valóságról és reménytelen jövőképről, a kivándorló életről, de úgy általában a mindennapi mérgekről. Sokszor azon kaptam magam, hogy helyeslően bólogatok olvasás közben, és mélyen egyetértek. Hangot adott a szerző annak, amit én is érzek.

Még a szókincsembe is át fogom venni tőle az irodalény fogalmát, ami számomra a kötet nagy élménye volt. Azt nem állítom, hogy kellemes rájönni, hogy magam is irodalény életmódot folytatok, de nem az lenne a szépirodalom lényege, hogy rádöbbentsen valamire magamról, és indítson bennem valami változást? Ezt Kása Ferenc itt és most, az én olvasatomban megugrotta. Igen, így élek, így élünk – és most már tudom, mire kell tudatosabban figyelnem. Nem bezárni magam – ha nem is kitörni, de nyitni.

Ahogy haladunk előre, erőteljesebb lesz a sci-fi vonal. Jönne a világmentő kaland, de arra bevallom, már kezdtem elveszni. A sci-fi környezet ki van találva, jó az alapgondolat, de maga a cselekmény, a tényleges kalandok nem tudtak lekötni. Még akkor sem, ha a kellemesen különc szereplőkkel szimpatizáltam. Valami izgalmasabbat, kalandosabbat, valami mást vártam. De az nem lett: világépítés remek, cselekményépítés nem.

A stílusa tetszett. Kellően olvasmányos, és néha olyan humora van, hogy egyszerre tudtam volna nevetni és sírni rajta. A popkulturális utalásokat is imádom, így azok is bejöttek. Bár, rengeteg volt belőle. El is gondolkoztatott, ez vajon mennyire van kockáknak szánva? Mert a Trónok harcát mindenki érteni fogja, de bizony itt annyi más is van, hogy igencsak képben kell lenni, hogy minden átjöjjön. Lehet, a kevesebb több lett volna – bár én élveztem így is.

A sci-fi nem a szívem csücske, de ebben a kötetben volt, ami szólt hozzám. Ettől értékes.

Kása: Hogyan indítsd újra az Univerzumot - Mint sci-fi: 55% van mondandója, van stílusa, sok utalása, a cselekmény azonban elfogy.

Szubjektíven: 65% mai is, néhol szórakoztató is – de jobban szerettem gondolkodni rajta.