Fülszöveg: 

Az ​élet és a halál fogalma megtalálható kimerítően leírva az értelmező kéziszótárban, mégis minden embernek önállóan alkotott képe van ezeket a szavakat illetően, ahogyan főszereplőnknek, Kovács doktornak is, aki egy megyei kórház szülészetének osztályvezető főorvosa. Testközelből ismerhetjük meg életének huszonnégy óráját, miként hoz döntést nehéz helyzetekben, hogyan éli meg múltbeli traumáit és milyen módon használja fel azokat a mindennapjaiban, ahol a születés és az elmúlás olyan hétköznapi, mint Marika néninek húsz dekagramm párizsit kérni a közértben.
Hű útitársa egy régi napló, ami emlékeket őriz szerelemről, barátságról, örömről és bánatról egyaránt. A történet végig a múlt időt használja, mégis a jövő az, ami kristálytisztán rajzolódik meg szemünk előtt centiméterre kimérve. Hogy hogy lehet ez? HOGYAN LEHET A MÉG MEG NEM TÖRTÉNTET IRÁNYÍTANI ÉS KIHATÁSSAL LENNI MINDENKI ÉLETÉRE, AKI KÖRÜLVESZ?
Egyszerű.
Sokféle ember él a földön, vannak elégedettek és elégedetlenek, vannak szegények és gazdagok, de keveseknek jut hatalom a kezébe. Feri az, akinek megadatott, de vajon tud-e jól dönteni, ha kell, ÉS MI VAN AKKOR, HA MEGREMEG A KÉZ?

Szerintem: 

A helyzet az, hogy elég nagy rajongója vagyok a kórházi sorozatoknak. A Vészhelyzet talán már múlt idő, de bőven volt/van kínálat a témában a Grey's Anatomy szappanoperás vonulatától kezdve Chicago Meden és The Good Doctoron át a The Pitt-ig. Vagyis, egy orvosokról szóló, komolyan vehető könyvet nekem könnyű eladni.

Ha már feldobtam, elárulom azt is, ez a regény mit juttatott eszembe. Már csak azért is, mert az is létezik regényként/memoárként:

Ez fájni fog. Abban egy kiugrott nőgyógyász meséli el az időszakot, amíg szakmát kezdett és abban maradt. De van egy nagy különbség: Adam Kay a mennyiségre tette a hangsúlyt. Igazán egy esetben sem tudtunk elmélyülni, annyira halmozta őket és a rendszer túlterheltségét hangsúlyozta.
Broox sokkal személyesebb, intimebb, ha használhatom ezt a jelzőt. Itt jobban megismerjük az eseteket, a sikereket és a tragédiákat is. Ráadásul úgy, hogy itt is érzékeltetve van, mennyi eset van napi szinten, hogyan mennek egyik betegtől a másikig. Mégis, képes arra, hogy emlékezetessé tegye ezeket az anyákat: a kiskamaszt, aki az árvaházból menekülne. A transzneműt, aki nem győz kifogásokat találni és jelenetet rendezni, hogy császározzák és ne kelljen vaginálisan szülnie. A gyermeket elvesztők gyásza, vagy éppen egy egészséges kicsi érkezésének boldogsága. A veszélyeztetett terhes szintén orvos küzdelme a kicsiért, vagy az asszony, aki már a sokadik ultrahangot kéri, de még mindig nem hiszi el, hogy állapotos. Látszik, van eset bőven, de nem mosódnak össze, megjegyezhető és szórakoztató akkor is, ha éppen tragédiákat élünk át az orvosokkal és a szülőkkel.

Ez volt számomra a regény első felének olvasata. Orvosi regény, egy kórház szülészeti osztályának élete, kiemelten a főorvossal. Amiben a bővítési irányt láttam, hogy a férfi szabad idejében olvasgatja a naplóját, így mozaikokból összerakjuk közben az életét. A családját, a házasságát, a szakmához való viszonyát. Lassan adagolja az információkat, így nekem megmaradt inkább kórházi regénynek.

Majd, talán a regény utolsó harmadára Broox elegánsan, de azért nyomatékosan irányt vált. Az orvosi esetek mellől egyre nagyobb súlyt kap a magánélet, és meglepetés, de egy romantikus szappanoperában kezdtem érezni magam, ha ezzel most kissé túlzok is.
Kibomlik Feri lányának, Lilinek a szerelmi élete – ott aztán vannak döbbenetes leleplezések. Az első nagy szerelem, ami kb. botrányos. A saját keresztapja, egy nőfaló negyvenes csábítja el titokban és használja ki hónapokig, míg az apjának ez idő alatt bőszen ecseteli, hogyan jár több nővel egyszerre és milyen viszonyokba bonyolódik. Majd a csak chaten megismert férfi, akinek van valami sötét titka, amiért nem kezdhetnek igazi kapcsolatba. Akiben az olvasó pont ezért előbb fel tudja ismerni Feri tehetséges, helyes tanítványát, aki szívbetegséggel küzd és nem tudja, mennyi ideje van még hátra. De ide tenném a megoldást is Megmaradt Alice-nek után szabadon. Abban is megvolt az asszony terve a békés eltávozásra a magának hagyott levél utasításait követve, csak Feri végig is csinálja, meggyőződve és gondoskodva arról, hogy Tomi megkaphassa a szívét és ezzel a lánya szerelmi életét is rendbe tegye. Ha nem is láthatja, de hiheti, hogy a fogadott fia és az imádott lánya így összejönnek majd.
Én tudom díjazni, amikor egy könyv több mindent is kínálni tud. Itt az elején kórházi pörgést, eseteket és New Amsterdam-hangulatot kaptam. Majd jött a szappanoperás, már a románcok felé közelítő utolsó harmad a nagy csavarokkal és leleplezésekkel. Nem mindig sikerülnek jól az ilyen ugrások, de itt ügyesen meg van oldva, ahogy a naplóbejegyzésekkel előkészíti és aztán vált.

Talán fel lehetne róni, hogy azért nagy véletlenek vannak – Lili éppen Tomit találja meg a neten, anélkül, hogy tudnák, miképpen köti össze őket Feri. Vagy Tomi betegsége, vagy, ahogy az osztályon kikötött és Feri mentoráltja lett. A kórházi realitások mellett ezek még inkább kiugrók, de nem tudott zavarni. Mert szórakoztató, a szomorú vonásokkal együtt is.

Meg tudta szerettetni velem a szereplőit. Ferit, aki most a lelkiismeretes és jó orvos mintaképe, de azért a naplóiból tudjuk, hogy volt ő egyszer nőfaló fiatalember is, aki minden nőt meg akart fektetni, aki a kedvenc sztárjára, egy szőke modellre hasonlított. Aki úgy találta meg élete szerelmét, hogy az egyéjszakás kalandja teherbe esett tőle és együtt belevágtak a gyereknevelésbe. Szakmai alázat, segíteni akarás, néhol egy kis komisz vonás – nagyon bírtam, ahogy a lánya megrontóját elintézi és kiveti az életükből. Az különben sokat elmond róla, azt az esetet hogyan intézi. Okosan, hideg fejjel, de hatékonyan.
Lili, aki kamaszként megingott, kereste a helyét, de felállt és építeni kezdte az életét.
Tomi, akit lelkes, minden társaság lelke fiatalembernek ismerünk meg, hogy aztán lássuk, hogyan válik egyre inkább Feri másává szakmában, magánéleti döntésekkel és egy olyan előtörténetet is kap, hogy azzal megint visszamehetünk a szappanopera vonalra. A beceneve, a Cerberus különben telitalálat.

Nagy, az egész regényt átfonó konfliktusa nincs, de az adott részekben előfordulnak negatív jellemek, akiket helyre kell tenni. Legyen az a felelőtlen aneszteziológus, aki a munkája helyett a kórházban hetyegett és meghalt a betege. Vagy éppen a celeb, aki azon lovagolt, hogy nem kap egyenlő bánásmódot más anyákkal, miközben éppen az volt az igazi gond, hogy éppen úgy kezelték, mint bárki mást. Feri ezeket sorra abszolválja és a legtöbbször nagyon szimpatikus módon.

Ezt is érdemes kiemelni ebből a regényből – az emberségét. Nem csak orvosként, de emberként is Feri nevelő. A környezetének, de az olvasónak is. Sok mindent ki lehet emelni a szövegből, vagy a tetteiből, amiből példát lehet meríteni. Közben meg nem egy übermensch, megvannak a maga hibái és rossz döntései, de ezekből is tudott építkezni, jobbá lenni. Az életében megvoltak a jó irányba terelő emberek és már az valami nagyon pozitív, ahogy át tudta venni a bölcsességeiket, majd ezeket maga is adta tovább.
Bár én szeretek sötét alakokról olvasni, közel érzem magamhoz az antihősöket, itt abszolút szívesen olvastam a 'jó ember' életét és nézeteit.

Segített az is, hogy komfortosak voltak az utalások, a szerző humora. Olyan popkulturális utalások vagy éppen intertextualitás van benne, ami egybevág a világommal. Legyenek azok dementorok, magyar narancs vagy Neruda, Azahriah koncert vagy a TikTok butító hatása.
Mainak lehet mindettől érezni, mondhatni, a nyelvemen van írva. A mai valóságunkkal. Nem egyszer vettem észre magamon, hogy mennyire felismerem a leírt világot, főleg a regény első felében, ami még inkább orvosi. Mennyire egyet tudok érteni azzal, amilyennek a világot érzékeli. Legyen az a kis elit és az egyre butábbá tett tömeg alattuk, az értelmiség kivándorlása vagy éppen a panamázás. Nem társadalmi regény, de akinek van igénye rá, itt bőven megtalálja azt is, hogy milyen a mi korunk és milyen betegségei vannak.

A végére hagytam a fekete levest. Mert a szereplőkbe, a cselekménybe nem tudok és nem is akarok belekötni. Még a szappanoperás elemek, amelyeket másban felrónék, itt szerethetők voltak.
Viszont, szöveg és nyelvezet. Az egykori tanár néni, akinek volt piros tolla és egy, kettő vagy három vonallal húzkodta alá, ami nem tetszett neki, elő tudott bújni belőlem.

Néha szinte erőszakosan szerkesztettnek, megcsináltnak éreztem a szöveget. Amikor nem természetesen jönnek a mondatok és szókapcsolatok, hanem érzem mögötte a szerkesztői kattogást, hogy irodalmiak és választékosak legyünk. Ebből aztán lett is egy-egy olyan kifejezés, amit tanárként aláhúztam és átírtam volna.
Mondok egy példát: a 7. oldalon. (…) egyetlen kedves cél által vezérelve, hogy Anna az ÁGYBAN NE KELJEN FEL. Ez két kifejezés összerántása egy olyan képben, ami megakasztott és nem olvastam tovább, hanem ezt nézegettem és fogalmaztam át magamban. Az ágyBÓL ne kelljen fel, vagy ágyban MARADHASSON. Az ágyban hogyan lehetne felkelni? Ettől a képtől nekem a kisgyerek ugrik be, aki feláll az ágyán és ugrál rajta, nem egy középkorú asszony, akit a férje legalább hétvégén kímélni és kényeztetni akar.
Azért ez nem olyan mértékű, hogy minden lapon ilyeneket találtam, de párszor bizony megakadtam egy-egy kifejezésen vagy mondatösszetételen. A cselekmény, tartam viszont ellensúlyozta nekem, teszem hozzá.

Majd, a beépített elbeszélések. Ez az, amikor a történetben két szereplő beszélget, de igazság szerint az egyik kiselőadást tart a másiknak egy témában, amit abszolút nem érzek életszerűnek. Mert nem is az bennük a lényeg, hogy a szereplők beszéljenek, egymásnak adjanak információt, hanem a szerző így az olvasónak ad magyarázatot vagy előtörténetet. Pl. így van megírva Tomi előtörténete, hogyan lett belőle orvos. Az egy nagymonológ az olvasónak, amit a látszat kedvéért Feri egy-egy beszúrt és nem mellesleg felesleges kérdése irányít. Tudom, miért kell ilyeneket betenni a szövegbe, hogy az olvasót keretbe kell tenni, az adott témában növelni kell a tudását – csak ezt a monológ-módszert egyetemista korom óta kényelmesnek érzem. Egyszerű útnak.
A napló, amiből Feri múltja elevenedik meg, hasonló módszer különben, de valahogy elegánsabb. Nem annyira művi.

Utolsó, aztán befejeztem. Amikor már semmi sem jó és igazság szerint jobbat nem tudok, csak szeretnék. A szövegmagyarázatok. Sokféleképpen szövegbe lehet tenni. Számozva, aztán a kötet végén vagy lábjegyzetben. Itt rögtön a kifejezés után kapott helyet, zárójelben. Bevallhatom, ilyet ritkán látok. A fentebb említett kettő a gyakori megoldás. És attól függően, hogy volt-e igényem a magyarázatra, tetszett vagy sem. Amikor jól jött, szívesen olvastam ott rögtön, beépítve a folyamatos szövegbe. Amikor viszont tudtam miről van szó és nekem nem kellett volna a szómagyarázat, akkor morogtam magamban, miért nem alul van, ahol nem olvasom el, ha nem akarom.
De ismétlem, ez már csak a csomókeresés. Nincs jobb ötletem rá, és nem is igen tudom eldönteni, melyik a legjobb megoldás. Működik mindhárom és még több verzióban is, csak ez éppen egy ritkán látott megoldás volt.

Zárásul talán egy olyan dolgot emelnék ki, amit mi is megtanulhatnánk Feritől, többszörösen is. Empátia. A mindennapokban is, de itt másra is tudom alkalmazni. Betegként én is azt látom és rovom fel, amit nem szeretek a rendszerben. Hosszú várakozásoktól kezdve azon át, hogy a szemműtétem után nem kaptam fájdalomcsillapítót, hanem anyámat kellett kiküldenem érte a patikába. De most kaptam egy emlékeztetőt rá, hogy a kórházi dolgok milyen viszonyokból és mit hoznak ki, és a saját nyomoromon túl értékelhetném azt, amit megtesznek értem.

Idézet: 

– Tudod, vannak ilyen emberek, de azok annyira örülnek az életüknek, hogy közszemlére sem teszik azt, hisz kit érdekel más élete, ha a tiéd tökéletes? Tudod, kit érdekel az, hogy mások hogyan élnek?
– Akiknek szar az életük? – reagált Tomi.
– Azok, akik azt hiszik magukról, hogy ők mind közül az egyek, de csak egyek a sok közül –

Bosszantó és kiábrándító egyben a hibák sora, melyet az informatika fejlődése szül, miközben abban a világban élek, ahol a gépek szabják a feltételeket, az emberek eltárgyiasodnak, és míg a fém szépen csillog a fertőtlenítőtől, addig az én bőröm szétreped.

Ebben a világban, ahol a megfizethetetlen rang az egyéni cél, a dementorok csak ártatlan káposztaőrző kispályások lennének, és a tündérkeresztanyák varázspálcája is csak arra lenne elegendő, hogy langymelegre felhevítse az esti kakaót.