Elszigetelt, változásokkal együtt élős, családos.

A változás egyik pillanatról a másikra történt. Izland el lett vágva a külvilágtól, és senki nem érti, mi történhetett. Minden kapcsolat megszakadt, mintha Izlandon kívül minden hálózat összeomlott volna. Senkit nem lehet elérni telefonon, nem jön semmilyen adás. A sziget is ködbe burkolózik, senki nem tudja, mi van odakint. De így is életben kell maradni, és a kormány országban maradt tagjai nagyon próbálkoznak is valami újat és fenntarthatót létrehozni. Mert az import nélkül kevés az élelem, a forrás, minden. Ahogy egyre inkább diktatúrává válik a demokrácia, az utcákon is elvadul a helyzet. Bandák garázdálkodnak, felerősödik az idegengyűlölet. Egy politikus, egy újságíró, egy széteső család történetén át kiderül, milyen lesz az új Izland.

Disztópia, de ez nem egy fantasy világban vagy a távoli jövőben játszódik. Nagyon messze van attól is, hogy a YA jelzőt rásüssem, mint az Éhezők viadalára és utódaira. Ez egy komolyan veendő történet, ami a mában gyökerezik és egyáltalán nem az a célja, hogy szórakoztasson. Inkább borzaszt.

Az alapok teljesen reálisak. Megismerjük a szereplőket, a hétköznapi küzdelmeiket és párkapcsolati gondjaikat. Nem jó, nem is rossz emberek, csak átlagosak. Majd Izland egyedül marad, teljes a bizonytalanság és a világ megváltozik. Az embereknek pedig alkalmazkodni kell a megváltozott viszonyokhoz.

Björnsdóttir a folyamatot festi meg, ahogy az egyszerű emberek és a politikai elit is egyre jobban elvadulnak. Ahogy a látszat jelszavak mögött egyre több lesz a gyűlölet és a gyilkos tett. Miközben azt mondják, hogy mindenkiért dolgoznak, és egy élhető világot akarnak újra létrehozni, igazából a maguk pecsenyéjét sütögetik és egyre több gyilkos módszert vetnek be. Az utcai bandák legalább következetesek és őszinték: rabolnak, erőszakolnak, a gyerekeket kényszerítik undorítóbbnál undorítóbb helyzetekbe. A politikusok viszont mindent becsomagolnak szép szavakba, de ugyanolyan tetteik vannak, mint a bandáknak. Meg lehet nézni, mit művelnek a külföldiekkel. Túl sokan vagyunk? El kell kapni mindenkit, aki nem született izlandi, elkeríteni, majd kidobni innen. Addig is, embertelen körülmények között kell tartani őket, hogy ne legyen erejük meg kedvük se tiltakozni. De persze a sajtóban úgy kell mutatni, mintha addig is kényelembe lennének helyezve, míg hazaindulhatnak.

Gondolkoztat ez a könyv, de boldogítani nem fog. Az ember sötét oldalát mutatja meg, meddig képesek elmenni a saját boldogulásukért. Még akkor is, ha ad egy kis reményt, hogy lesz, aki elmenekül és építhet ennél valami jobbat. De csak kis csoport, gyerekekkel, nem a felnőttek, akik nyakig vannak a társadalmi – politikai játszmákban.

Björnsdóttir jó abban, hogy a nagy folyamatokat egyes emberek szemszögéből hozza közel. Lent és fent is vannak szereplők, akik hozzák, és akik elszenvedik a döntéseket. Az etikai értelemben jobb emberek ábrázolása sikerül jobban, ők fejlődnek és a végére még az olyan eleinte ellenszenves, nyavalygó alakok is, mint Maria kedvelhetővé válnak. Mert megtalálják magukban az erőt, hogy küzdjenek. Nem csak magukért, a számukra fontos emberekért, akiknek jobbat akarnak, mint ami van. A negatív alakok viszont kérdőjelesek maradnak: a politikusnő, aki majd kiépíti a diktatúrát és elnyomást – miért csinálja? Milyen ember? Annyira jégkirálynő lett a magánéletében is, hogy se róla, se az indítékairól nem tudunk meg semmi feldolgozhatót és átérezhetőt.

A stílusa is korrekt. Realista, letisztult, egyszerű. Ahol kell nyers és brutális.

Összességében a komoly, elgondolkoztató disztópiák közé tartozik, amely elgondolkoztat, de annyira komor és sötét, hogy jó kedve senkinek nem lesz tőle. Pont ellenkezőleg.

Björnsdóttir: A sziget - Mint disztópia: 70% érdekes logikai játék, karakterekben és politikában is hiteles kibontás.

Szubjektíven: 65% egyes szereplők idegesítettek, de a történet magja okos. Mi lenne?