Fülszöveg: 

Milyen ​lenne az élet a muszlim Magyarországon vagy a tengerek borította Európában? Tehetünk-e valamit a globális felmelegedés ellen, és mi veszi rá a terroristákat, hogy elpusztítsák az emberiség egyetlen reményét? Hol vannak a 3D nyomtatás vagy az ember tökéletesítésének határai? Hogyan élhetünk az apokalipszis után, és mi van, ha éppen átéljük azt? Milliónyi út áll előttünk, amelyen elindulhatunk a következő három évtizedben, ám ezen utaknak a többsége veszélyes, nem egy pedig a pusztulásba vezet. A civilizáció törékeny, a kultúra pedig még törékenyebb, és bár az ember minden körülmény között képes a túlélésre, nem árt, ha odafigyelünk. Akárcsak úgy, hogy elolvassuk ezeket az írásokat, és elgondolkodunk rajtuk. Mert a jövő itt kezdődik. Felkavaró és elgondolkodtató látomások sora fogadja az olvasót az Ad Astra legújabb sci-fi antológiájában, ami nem távolabbra, csupán 2045-re tekint, őszintén, nyersen, kalandosan.

Szerintem: 

Milyen lesz az élet 2045-ben? Erre a kérdésre keresi a választ ez az antológia. Mit ne mondjak, a sci-fi írók se éppen azt képzelik, hogy az űrt járjuk majd más értelmes lényeket keresve, mint a Star Trekben… inkább

Mad Max világa jön.
Bár én is így gondolom, azért valahol elkeserít, hogy nincs egy pozitív jövőkép sem. Pusztulásra vagyunk ítélve.

Már a nyitány megadja az alaphangulatot. Ebben az író – Benedek Szabolcs különben a szerző – azon elmélkedik, hogy 30 éve írt egy novellát a lehetséges világvégéről. Most pedig kiderült, hogy igaza lett. Napkitörés, minden elektronikának annyi és az emberiség süllyed vissza a középkorba. Bár ez azért nem a legsötétebb történetek közé tartozik. Ebben van még remény, hogy vissza lehet kapaszkodni, ha nem is a legmodernebb eszközökkel, de voltak könyvek, leírt tudás, nem kell mindennek elvesznie. Lehet újjáépíteni. A novella különben a fordított helyzetével is parádés – itt megfordítja az alapkoncepciót. Nem simán azt képzeli el, milyen lesz 2045, hanem elmeséli, hogyan lett az, amit korábban kitalált. Mintha csak egy ómen lenne – vigyázz ember, mert a legrosszabb rémálmod felé haladunk!

A kötet változatos. Sokféle ötlet van, miképpen néz majd ki a világunk. Azt már előre vetítettem, hogy gyászosan. Megvannak azok a visszatérő témák, amelyek disztópiákban és posztapokaliptikus történetekben rendszeresen megjelennek. Itt is több történet foglalkozik a klímakatasztrófával, vagy azzal, a technikai fejlődés hova fog vezetni. Kapunk olyan társadalmat, ahol már csecsemőkortól gépre kötnek, monítoroznak és megfigyelnek. Van, ahol elkezdjük digitalizálni magunk. Lesz, ahol már szétrobbantottunk mindent és már csak haldoklik a maradék.

Nem csak a történetek, a hozzá tartozó stílusok is mások. Így minden novella egy kis felfedezés, mi vár ránk. Akár témában, akár az elbeszélő hangjában. Van, aki mikszáthi hagyományokat követve ízes adomát nyújt át, vannak realista lényegretörők, de nyersebb és keményebb hangok is.

Most nem tudom azt mondani, hogy minden történet tetszett és megfogott. Nem számoltam le darabra, de kb. fele-fele arányba tenném a tetszetős és a valamiért engem riasztó darabokat. Volt, ahol a cselekmény nem tetszett, máshol az elbeszélő stílusa borzolta az idegeim.

De nem a negatív élményeimre hegyezném ki, mert vannak ebben a kötetben kifejezetten ötletes és jó darabok is. Ha papíron lenne meg és még lapozgatni akarnám a kötetet, ezekre térnék vissza.
A számomra legszórakoztatóbb a Játékosok volt Hernád Pétertől. Ebben a posztapokaliptikus világvége egy kis fantasy elemmel kapcsolódik össze. Az atom ledobva, a kevés túlélő bunkerekben próbál életben maradni. De a bunkerek sorra hallgatnak el. Az egyik utolsóban Miklós van őrségben, amikor furcsa látogatók érkeznek. Tündérek – Oberon és Titánia, szolgáikkal. Cserélni akarnak, mondhatni, játszani. Tündérek által elrabolt emléket, élményt adnának vissza az elvesztett természetért. Csak éppen, hogy adnád azt nekik vissza? Így a végére előkerül a kard és kiderül, miért hallgatnak el sorra a bunkerek. A tündérmesei elemek szépen össze tudnak simulni a bunkeres valósággal, és ettől csak még tragikusabb, hogy mi lett oda. Azzal meg humort is kaptunk a történetben, mit kínálnak a tündérek fel. Az Aranycsapat ellopott világbajnoki címe – ezen még mindig kész vagyok.

Ott van Antal József álnok kis Béta tesztje, ami a befejezésével maradt emlékezetes számomra. Az olyan kis gonosz, már szinte fekete humor. Amikor mindenről kiderül, hogy csak egy teszt másnak, nem vagy több sakkbábúnál.

Benyák Zoltán Nulla és egy-je, amely a digitális személyek és az emberi tudatok digitalizálását ragozza. Volt benne némi Tron hangulat, de ez abba az irányba mutat, amit nagyon is el tudok képzelni jövőnek. Jó ötlete az is, hogy egy virtuális lényt tesz meg elbeszélőnek és vele keresztül ezt a másfajta létezést is bemutatja.

Végül, a Prebábel. Mivel egyetemen én is kínoztam magam nyelvészettel, ennek az alapgondolata nagyon meg tudott fogni. Mi lesz, ha elvesztjük a beszédet? A történetben egy olyan grafikán alapuló nyelvet vezetnek be, ami elvezet oda, hogy az új generáció elveszti a szóbeliséget, cserébe tudatok kapcsolódnak össze és jön a telekinetika. Egyszerre több is, kevesebb is – és foglalkozik azzal a kérdéssel, a nyelv és beszéd miért is a kultúra alapja. Remekül felépít egy más társadalmat, ami a jelenlegi bukását jelenti. Az elbeszélő egyértelműen visszalépésként éli meg, én ennyire nem tudnám ezt vallani. Más. De az ötlet remek és jól illik az olyan történetek mellé, mint az Érkezés.

Szóval, sokféle sci-fi felvágott a kötet. Nem tetszett minden, de találtam olyan történeteket, amelyeket érdeklődve, szórakozva vagy éppen elgondolkodva olvastam.