Országot egyesítő, hatalmi harcos, mágikus háborút vívó.

Anne megszerezte a koronát, és nagy erőkkel áll neki az ország megreformálásának. Nekimegy az egyháznak is, miközben egyre jobban megtanulja használni a mágiáját is. Ám a kapott látomások előrevetítik, hogy több számára fontos személyt is elveszít. Igyekszik menteni őket, gyakran ezzel hozva el akaratlanul a végzetüket. Az anyját és vele a sérült Neil lovagot diplomáciai küldetésre küldi, Cazio pedig egy vidéki és távoli várat kellene, hogy átvegyen. Mindkét csapat csapdába sétál, ahol nem várt segítőkre, de halálos veszélyekre is bukkannak. Leoff a családi béke közben dolgozni kezd azon, hogy a halál dalát felülírja. Közben újra háború tör ki, de egy nagyobb harc is közelít. Egy mágikus küzdelem bontakozik ki, mely azzal fenyeget, hogy a teljes pusztulásba rántja a világot.

A Tövis és Csont országai sorozat 4 részből áll, de 1-1 rész olyan vastag, hogy 2-2 kötetben lettek kiadva. Vagyis, ehhez a fináléhoz 8 könyvet kellett elolvasnom. A lassabb, de biztató kezdet után kötetről kötetre vártam, hogy beinduljanak az események, és jöjjön az apokalipszis, amit beígértek már az elején.

Ehhez képest az első kötet komolyan csalódást okozott. Fogtam a fejem, hogy a zárlat is ilyen semmilyen lesz? Ha csak egy-egy szereplőt nézek, a jelenteket, amikben mozgatja őket Keyes, akkor nincs nagy baj. Annyira jó mesélő, hogy a szinte semmit is jól tálalja, és egy-egy jelenetben működnek a karakterek. Hozzák a döntéseik, csatáznak. Ám a nagy egészet nézve nem haladt még most sem, csak tologatta a szereplőket ide-oda.

A második kötet, vagyis 8 kötetből a 8., ami azt hozta, amit az elejétől kezdve vártam. Háború van, mágikus és fizikai harcok dúlnak, a szereplők folytonos mozgásban és életveszélyben. Itt már vannak kalandok, és végre azt is lehetett érezni, hogy fontosak a döntéseik. Következménye lesz annak, melyik csatákat vállalják fel, kit mentenek meg.

Ez volt az a kötet, ahol végre az is nyilvánvaló lett, miről szól a jóslat, és mi az a lehetséges világvége, amit el kellene hárítani. Utólag értettem meg, miért hiányoltam végig annyira egy karakteres főgonoszt. Mert igazából az nincsen is. Egy mágikus patthelyzet van, nem olyan fizikai összecsapás és kézzel fogható világvége és főellenség, mint a Gyűrűk urában. Ez utólag sok mindent megmagyaráz, bár azért nem bántam volna, ha Robert, vagy valaki más karakteresebb ellenfél tudott volna lenni.

Keyes minden szereplője sorsát elrendezi, és szerintem korrekten eljuttatja őket egy pozitív végkifejlettbe. Nem teljesen happy end, de így jobb is. Ha mindenki mindent megkapna és nagyon boldog lenne, akkor az egész regény hangulata lenne kevesebb. Mert ez inkább fantasy, mint romantikus. A szerelmi szálak nincsenek is túlírva, szinte jelzés értékűek. Ha összevetem egy romantikusabb történettel, még akár nevetségesnek is tűnhet, ahogy itt hirtelen megvilágosodnak egyesek, hogy jé, én most tényleg szerelmes vagyok?

Azért 8 kötet alatt több szereplőt is megkedveltem, én érdeklődve figyeltem, merre fejleszti őket a szerző. A címszereplő, Anne az, aki a végére mondhatni hidegen hagyott. Utáltam, ahogy királynővé válva visszaveszi a régi és rossz szokásait, mintha a korábban történtek meg sem estek volna. Ugyan a végére visszatalál a felelősebb énjéhez, de addigra már elvesztette a szimpátiám. (Szerintem különben pont a neki megfelelő helyen és férfi mellett dönt a végén.) Leoff és a zene vonal megint nagyon tetszett. Ez a karakter kezdetektől szimpatikus volt, és Keyes remekül kitalálta a zene mágikus hatalmát. Neil, aki egy újabb mélypontról áll fel. Cazio halad a megkezdett úton. Nagy változások tehát nincsenek, az eddig megkezdett úton haladnak, és maradnak maguk a szereplők.

Az utolsó rész sok korábbi panaszom feledtette el, nem bánom, hogy kitartottam a végéig.

Keyes: Született Királynő – Mint fantasy: 70% korrekten, izgalmasan zárja a sorozatot. Keyes jelenetei olvastatják maguk.

Szubjektíven: 75% a második kötet végre az, amit vártam. Izgalom, mágia. Megérkezett!