Fülszöveg: 

DROW-K OSONNAK
AZ ÁRNYÉKOK KÖZT,
TROLLOK LEPIK EL
A MOCSARAKAT,
ORKOK URALJÁK A HEGYEKET,
ÉS AZ IDŐ EGYRE FOGY.

Mithrill Csarnok ostrom alatt áll, Nesmét lerohanták, és még a hatalmas Ezüsthold is háborúra készül. Drizzt eddig egyedül küzdött, de ahogy az összecsapás a véres végkifejlet felé tart, meg kell találnia régi szövetségeseit, és újakat szereznie, mert ha nem, együtt pusztul a civilizált Északkal.

Szerintem: 

Ez a trilógia a Drizzt-sorozaton belül eléggé csatára volt kihegyezve. Az orkok megindulnak, és

a törpék próbálják állni a sarat. Ez a rész, a zárlat sok mindennel A két tornyot juttatta eszembe. Ha már TLotR jut róla eszembe, azzal elárultam, hogy jobban csúszott, mint az előző két rész. Bár ez is csatakönyv.

Salvatore nem éppen a jellemfejlődések írója, és ahogy említettem, ez inkább háborús kalandregény. De, nagyon lassan sikerül neki érzelmi folyamatokat beérlelni. Iszonyat sok kötet és alsorozat után ebben a részben ér oda, hogy Drizzt és Catti-brie nem csak bevallják maguknak, hogy egymásba szerettek, de felvállalják a kapcsolatot és 'összejönnek.' Van egy jelenet, amikor Wulfgar beszél a lánnyal olyasmikről, mint a családalapítás és hogy milyen is volt a kapcsolata Drizzttel. Ott nagyon komolyan vigyorogtam magamban azon, hogy a korábban éretlen, nagyon gyerekes Wulfgar mennyivel felnőttebb és jobban a valóság talaján áll, mint Catti-brie.

Ha már Wulfgar. Nyomorult ebben a részben az ellenpontja lesz a másikak boldogságának. Az egész regény folyamán éreztetve volt, hogy a felesége nem szeret a törpök között élni. Nagyvárosba, elfek közé vágyott. Mondjuk, elég sok mindent nem értek, mit gondolt, ott mit kezdenének magukkal. A férje egy barbár harcos, aki a harcban jó. Ő meg pultoslány és szajha volt. Igaz, ezzel ő még megélne, de kétlem, hogy azt akarta volna. A semmiből meg nem lett volna jó élete egy városban sem, Wulfgar meg utálta volna az egészet. Szóval, Delly eléggé el volt most szállva. Nem először jutott eszembe, hogy ők egy nagyon össze nem illő páros. Hát, Salvatore most megoldotta. Delly kardot lop, kifordul magából, nekivég a vadonnak és jól meg is gyilkolják, míg a nevelt lányát elragadják. Bár azt írhatnám, hogy tudtam sajnálni, megvoltak a maga pillanatai a nőnek, de itt már egyértelmű volt, hogy ő és Wulfgar nem jó párosítás. Túlságosan mások, mást akartak az élettől.

A világépítás viszont szépen halad. Tetszett, ahogy a szövetségek rendszere felépült. Mit tesznek a déróriások? A környező birodalmak reakciói az orkok térnyerésére. Nagyobb színtér van, ahol mindenki igyekszik a legtöbbet kihozni a helyzetből. Hatalmi machinációk, hátba támadások, nyílt szövetségek. Nem feltétlenül alakul minden jól, de ettől még hitelesebb is.
Még kérdőjeles, kapunk-e új kiemelkedő ellenfelet. Azért orkkirályban van potenciál, de ő egyelőre nem Artemis. Ő is veszélyes, fegyverrel és ésszel is, de azért még nincs az orgyilkos szintjén. Majd kiderül még.

A kötet különben háborús és egyéni kalandok vegyítéke. Talán ezért is jutott eszembe A két torony. Le tudott kötni az is, amit az egyének kalandoztak, amit hozzátettek a csatákhoz, de egy nagyobb képet is kapunk. Átfogó ostrom, ellentámadások, felmentő sereg. Kalandos volt, ahogy Drizzt útja is a déróriások felé.

A stílusában a szerző a szokott formát hozza: anekdotás, több kitérőt beiktat. De ezek jó kalandok, színesítik. Filmszerűek. Érzelmileg nem írja túl, a lényegre és a cselekményre fókuszál. Nem véletlenül ugrik ki az egész könyvből, amikor lelkiznek a szereplők, mert ez nem jellemző.

A vége viszont (al)sorozatzáróként furcsa. Mintha zárna, de valójában semmit nem köt el. A szereplők új kalandokra indulnak, és az ellenféllel sem végeztek még. Igaz, így legalább tudjuk, merre megy a regénysorozat tovább.