Fülszöveg: 

Egyedül a csatatéren.
Körülzárva.
Szorongattatva.
És készen a halálra.

Drizzt Do'Urden az orkok legrosszabb lidércnyomását testesíti meg: ő a magányos drow, akinek nincs mit veszítenie és nincs hova futnia. Miközben Észak káoszba és halálba fúl, egy sötételf úgy dönt, hogy egyszemélyes háborúba kezd – és egy egész seregre lesz szükség, hogy megállítsák őt.

A Vadász kivonja pengéit, és Drizzt már sosem lesz az, aki volt.

Szerintem: 

A magányos drow egy felettébb harcra kicentizett kötete a sorozatnak. Talán ezért

nem is éreztem annyira komfortosnak: mindenki harcol az orkokkal és az óriásokkal, ezzel el is meséltem a cselekmény velejét.

Ok, azért némi keret is akad. Drizzt halottnak hiszi a barátait, és érzelmileg kiüresedve, Vadász-üzemmódban küzd az orkokkal. Majd az segít neki kicsit, amikor két elffel találkozik és újra harcostársakat tudhat maga mellett. Közülük az egyik, aki rávilágít a sötételf számára, hogy elfnek ezzel jár embert szeretni. Az életük töredéke az elfekének, de attól még megéri.
Közben a többiek élet-halál harcot vívnak Bruenor királyságára támadó erőkkel. Az ő helyzetüket két dolog nehezíti: Bruenor annyira megsérült, hogy már csak fekvőbeteg és a halálát várják. A másik, hogy egy szomszéd kereskedőváros szabotőröket küldött, akik a törpök érceit kívánják selejtté tenni.

Észrevettem, hogy más lelkesedéssel olvasom a cselekmény két részét. A mélyebb beszélgetéseket – Catti-brie Wulfgar mellett öntheti ki a lelkét, míg Drizzt a már emlegetett tündével beszélhet a létezésük kihívásairól. Az ármányokat, mint a szabotőrök ténykedése és döntésük, mit kezdjenek a saját igazukkal és a parancsukkal, érdeklődve olvastam. Azokban éreztem ötletet, tartamot. A sima harci jeleneteket negyed annyira sem tudtak lekötni. Már ismétlődőnek is érzem, milyen ereje van Wulfgarnak, mennyire profi íjász Catti-brie, vagy Drizzt mennyivel különb harcos akárkinél.

A hősöknél most is színesebbek lettek a negatív alakokat. Az ork királyi udvar, az óriások királynője, az egyre növekvő szakadék köztük sokkal izgalmasabb és színesebb lett, mint a törpök elkeseredett küzdelme, hogy megvédjék az otthonaikat. A hősök mindig – vagy majdnem – helyesen döntenek, kiszámíthatók. De az orkok és az óriások oldaláról bármi elképzelhető.

A stílus a szokott. Tárgyilagos, érzelmeket nem túlmagyarázó, Drizzt visszaemlékezéseivel személyesebbé tett kalandregény. Bár ez most nagyon harci regény.
Ha már szöveg – kiszúrtam benne egy részt, amivel nem tudtam mit kezdeni. Tippre elírás. Wulfgar egy ponton a nevelt fiáról beszél – pedig emlékeim szerint egy kislányt fogadott be. Különösebben nem zavar, fiú vagy lány, de legyen egyféle.

Ismétlődő motívumok, a rengeteg harc miatt kevésbé tetszett, de a sorozat még fogva tart. Úgy is írhatnám, nem most fogom félbehagyni a sorozatot, olvasva lesz tovább is.

Idézet: 

Ne aggódj túl sokat jövő miatt, mert különben észre sem veszed a gyorsan lepergő jelent.