Testvéres, eltussoló, szerelem és család között választó.

Korede nem született szépnek, de végtelenül precíz és komoly nő. Ápolónő lett, aki úgy nőtt fel, hogy az anyja elvárta, vigyázzon a húgára. Ez a legfőbb feladata. Nővérével ellentétben Ayoola gyönyörű, de egyben komolytalan és veszélyes is. Amikor először hívta a testvérét azzal, hogy a barátja rátámadt, önvédelemből leszúrta, még elhitte neki. Segített eltűntetni a nyomokat és a hullát. De már harmadszor hívja ezzel… és a férfinak a hátába állt bele a kés, akkor hogyan lehetett önvédelem? Korede nem akar szembenézni a valósággal. Ám húga újra szerelmes – a kiválasztott férfi orvos, a nővére kórházában. Tade művelt, kedves, figyelmes – Korede titkon régóta szereti. Ráadásul Muhtar, a kómás beteg, akinek eddig mindent bevallhatott következmények nélkül, felébred…

Vártam ezt a regényt, és nem csak azért, mert Booker-díj döntős volt. (Pedig vagyok annyira sznob, hogy szeretek díjnyertes könyveket olvasni.) Nagyon jónak tűnt az ötlet.

Ezt különben még mindig tartom. Jó ötlet bőven van benne – már eleve az alaphelyzet. A testvére felé hűséges az ember, és sok mindenre kész. Korede is ilyen. Csak neki sokkal extrémebb helyzetben kell bizonyítani a hűségét. Egy sorozatgyilkos húg – mert Korede bármit is gondoljon, három hulla felett a sorozatgyilkos a megfelelő terminus, és Ayoola messze nem egy áldozat típus.

Tetszett, mennyire kettős érzelmek között őrlődik Korede. Mert a testvérével való kapcsolata nem szeretetre és bizalomra épül. Ayoola elkényeztetett és hiú is, aki talán észre sem veszi, mennyire kihasználja a nővérét. Neki természetes, hogy Korede ugrik neki, bármi is történik. Ez nem szeretet. Ahogy Korede sem szeretetből segít – inkább kötelességből és a múlt titkai miatt. Megvan benne a testvére iránti hűség és féltékenység egyszerre. Nagyon emberi attól, hogy látszólag ellentétes és szélsőséges érzelmek között viaskodik magában.

Nagyon jó a hangulata, ahogy szorong, és sok-sok tényező növeli a feszültséget. Ahogy félti a szerelme életét, ahogy a lebukás árnya vetül rájuk, a felébredő kómás beteg miatt.

Mindez bejött, a történet jó.

Ahogy a szerző megírta, abba se akarok belekötni. Gyorsan olvasható, lényegre szorítkozó, tömör és rövid fejezetei vannak, amelyeket olvasva úgy is éreztem, hogy végig száguldunk az eseményeken és a könyvön. Stílusa van, ami megfog. Még akkor is, ha…

Ha a szereplőket nagyon rühelltem. Ez vitt el a történettől, elég messze is. Nekem kell egy szereplő, akivel legalább minimálisan együtt tudok érezni, gyűlölöm vagy szeretem. Itt viszont mindenki beteg és nem keltettek bennem szimpátiát vagy utálatot. Ayoola simán elmebeteg, Korede függősége is beteges, de ahogy Tade IQ-ja is komoly pontokat esik, ahogy Ayoola bűvkörébe esik… Kinek kellett volna itt szorítanom? Nem tudom.

Pedig, az érdekes, hogy a lányok miképpen lettek ilyenek. Már szinte balladai, hogy a múltjukban milyen történet kapott helyett. Ott van sok mindennek a gyökere, és Braithwaite ebből nagyon keveset mutat meg. Sejtet dolgokat, utal másokra, de mit lehet tényleg tudni? Semmit. Ez pedig nagy ötlet, amikor a hiány mond el egy történetet.

Még akkor is, ha a regény végét sem szerettem. Az csak egy dolog, hogy sokan nem azt kapják, amit érdemelnek. De az, hogy Korede teljesen feladja magát és a saját vágyait, nem is kicsit a megmaradt erkölcseit, azt nem bírtam.

Még nem láttam, hogy készülne folytatás, de elbírná a regény. Vannak még kérdések, és a búcsúnál is elég feszült a helyzet.

Vagyis, ez egy korrekt regény. Hangulatos, jól olvasható és bőven van benne ötlet. Csak ne lenne ennyire beteg Korede és Ayoola is…

Braithwaite: Hugicám, a sorozatgyilkos - Mint thriller: 70% van benne ötlet, feszült a hangulata, és nagyon betegek a főszereplői.

Szubjektíven: 55% túl sok az ellenérzésem. A nem szimpatikus hősök, meg a vége is…