Fülszöveg: 

„Érzem, hogy erősödik a félelmem. Eljött a válasz ideje. Csak egyetlen kérdés. Egyetlen kérdésre kell választ adni” – a Telefonbetyár újra és újra ugyanezt az üzenetet hagyja a lány telefonján. Ez jár a fejében a lánynak akkor is, amikor a barátjával, Jake-kel, autóznak Jake szüleinek házához.
A látogatás felemásra sikeredik, s amikor visszafelé kitérőt tesznek Jake régi, elhagyatott erdei középiskolájában, már teljes az aggodalom a lányban: ki az, aki folyton figyeli, aki üldözi, és miért szól a kihalt folyosón az a végtelenített, félelmetes zene?

Szerintem: 

Nem tudom, hogy jobb a vége ismeretében vagy

sem. Igazság szerint, mindenképpen idegenkedem tőle. Ha egy szakításon merengő lányról olvasok, ha egy öngyilkosságra készülő pszichés beteg történetét ismerem meg, akkor is fura. Még keresem az okot, de engem elidegenít ez a történet.

Nem volt meg a sodrás, mert leginkább azon merengtem, hogy mennyire nem szimpatizálok a szereplőkkel. A jelen idejű elbeszélés hősnője, az alacsony szőke lány minimum nyughatatlannak és zaklatottnak tűnik, ahogy arról van szó, mennyire képtelen az elköteleződésre. Egy pontig lehet találgatni, hogy ez a zaklatója miatt van-e, vagy a személyisége ilyen elutasító. Hazudik, megtéveszt, és nem lehet eldönteni, mekkora veszélyben van. Nem tudok együttérezni vele, amikor éppen családlátogatást tesz a barátjáéknál, közben meg azt sakkozza, mikor szakítson. Így nem nagyobb átverés az egész kapcsolat?
Jake meg vaknak és naivnak tűnik, ahogy a családi ház és szülei romos állapota fel se tűnik neki, és az is rideg, ahogy a beteg testvéréről beszél. Sok mindent negatívumként elmond, ami rá is tökéletesen igaz.
A szülők – nem életszerűek. Csak álomalakok, és egy ponton a zombikra emlékeztettek. De ez az egész farmra igaz – elhagyatott, kívül esik mindenen, és körbelengi a pusztulás.
A vége ezt magyarázza, de amikor megismerjük őket, azt még nem tudjuk. Csak elidegenítenek, furák. A cselekményben még nincs is horrorelem, de a hangulata egy az egyben olyan, mint egy horroré.

A vége nélkül, a ragozott konfliktust is rühelltem. Lesz szakítás vagy sem?
A vége ismeretében meg már tudjuk a választ. Ugyanis rendszeresen felbukkan egy párbeszéd, kb. mintha egy eseten dolgozó két rendőr csevegne. Tudjuk, milyen bűnügy történt. Tudjuk, hogy haláleset történt. Vagyis, nem kérdés, hogy megtörténik. Csak azt kell kivárni, hogy mi. Mert a vége ismeretében az átértékelődik, mi az, aminek véget kell vetni. Többnek, mint egy kapcsolatnak.

A rejtély, a darabkák összerakása a könyv erőssége. Töredékekből jön össze a végére a teljes történetet, ami egészen már, mint amit addig látszólag olvastunk. Minden egy nagy allegóriává változik át, ami nem feltétlenül esik jól. A Telefonbetyárral, egy lehetséges külső veszélyforrással mást, thrilleresebb cselekményt vártam, mint egy beteg férfi elmebajának leírását, ami öngyilkossággal ér véget.

Az idősíkokkal viszont jól látszik a szerző. Nagyon bejött, ahogy az ideidőkkel is érzékelteti, hol járunk. A visszaemlékezések múlt idejűek, a családlátogatás a jelen, és a párbeszédben múlt időben utalnak a történtekre. Akadnak zavaros részei, látszólag logikailag nem passzoló részek, de azokat majd a vége magyarázza.
Nincs túlírva, de meglepően sok a belső történet benne. Az a gondolatfuttatás, hogy legyen-e szakítás, visszatérő elem, és egy ponton komolyan elegem is lett belőle.Különben elég intellektuális az egész: Jake és a lány beszélgetnek, a könyv nagy része egy hatalmas párbeszéd, amit egy-egy kisebb esemény szakít meg. Filozófia, csillagászat, ember megismerhetősége – ahhoz képest, hogy a lány mennyire kevésnek tartja magát a tanult Jake mellett, meglepően sok mindenhez van hozzáfűznivalója és saját elmélete. (Logikailag az is lehet árulkodó. Honnan tud ilyesmit?)

Ellőhetnék még olyasmiket, hogy Oidipuszi nyomozásnak mennyire jó vagy milyen történetekre emlékeztet, de beérem annyival, hogy kényelmetlen érzés volt olvasni. A történet, a szereplők is, valahogy idegenek voltak számomra.

Idézet: 

Hiszen sosem lehetünk bent a másik fejében, így igazából soha nem ismerhetjük meg a gondolatait. Márpedig a gondolat az, ami igazán számít. A gondolat maga a valóság. A tetteket színlelni is lehet.

Lehet, hogy nem is szabad tudnunk a választ mindenre. A kérdés jobb, mint a válasz. Ha többet akarsz tudni az életről, meg arról, hogy hogyan működünk, hogy haladunk előre, akkor az a legfontosabb, hogy kérdezz. Mert a kérdés az, ami lökdösi, feszegeti az intellektust. Azt gondolom, hogy a kérdések jóvoltából kevésbé érezzük magunkat magányosnak, és szorosabb kapocs alakul ki köztünk. Az élet nem mindig a tudásról szól.