Gyereket mentő, világűrt átszelő, idegen bolygókat látogató.

Apa és fia menekülnek a darazsak elől, melyek még a fémen is átrágják magukat és az emberi testtel hamar végeznek. A férfi elesik, tudja, nem képes tovább menni. A kommunikátorával felszereli a kisfiát, és beküldi a biztonságot nyújtó erdőbe. Egy régi barátnak üzen utolsó erejével, hogy mentse meg a gyermeket. Max, a kalóz a délutáni pihenéséből ébred arra, hogy segítenie kell a 4 éves Claude-on, aki árván maradt egy lakatlan és gyilkos bolygón. A rakományát azonnal kidobva, utasaival közölve a változást a Perdide felé veszi az irányt, egy barátot vonva még be, aki annak idején azon a bolygón élt. Miközben az emberek megosztottak a cél miatt – nem mindenki rohanna megmenteni mindent hátrahagyva egy idegen gyereket – idegen fenyegetésekkel is szembe kell nézniük, és csak a kommunikátor áll rendelkezésükre, melyen át igyekeznek tanácsokat adni a kisfiúnak, és életben tartani, amíg megérkeznek a megmentésére.

Nem számítottam eleve egy komoly történetre, de így is csalódottnak érzem magam. Nem találok olyan szempontot, amelyből ne azt hoznám ki, hogy ez a regény kevés és átvitt értelemben vékony. (Igaz, fizikailag is az, nincs 150 oldal sem a terjedelme, de ettől még lehetne jó, más 100 alatt is írt letehetetlen kötetet.)

Kezdjük a cselekménnyel! A kezdet igencsak ígéretes. Az apa elesik, a gyerek egyedül marad egy ellenséges bolygón, és segítséget csak szóban kaphat egy olyan szerkezeten át, amit fel sem tud fogni. Duplán játszódnak az események: hiszen a gyerekkel kapcsolatba lépő Max és társai az űrön át kalandoznak egyre közelebb a Perdide felé, míg a gyerek a bolygón igyekszik életben maradni, igazán meg sem értve, mennyire reménytelen a helyzete.

Csak aztán mindkét szálon unalomba fulladunk. Az űrhajón az jelenti a legnagyobb konfliktust, hogy a menekülő Martin a saját úti céljára akar eljutni, és igyekszik szabotálni a küldetést. Ha jól csinálná… de nyomorultam annyira béna, hogy már az első alkalommal lebukik és marad nekünk annyi, hogy még a neje is alaposan kiábrándul belőle, és a puszta személye jelent már konfliktust a hajón.

A gyerek vonalán meg olyan izgalmakat olvashatunk, hogy sikerül-e lebeszélni arról, hogy sárga gyümölcsöt egyen, maradjon a pirosoknál akkor is, ha már nagyon unja az ízüket és a küllemüket is? Márpedig egy óvodásnak ez lesz a fontos, nem lehet érvekkel hatni rá, vagy ráébreszteni arra, hogy mekkora életveszélyben van.

Nem sok minden történik, az sem izgalmas.

A karakterekből eleve kevés van, de ez kisregénynél nem meglepő. Adott Claude, akit a kezdet után leginkább csak szóban hallunk, a bolygón. Az űrhajón meg Max, a házaspár és a régi barát. Ha csak 5 fontosabb szereplő van, miért olyan nagy elvárás, hogy ők érdekesebbek legyenek? Simán annyi alapján jók vagy rosszak, hogy segíteni akarnak-e a gyereken, aki még olyan semmilyen. Kisgyerek. Érzelmileg sincsenek közel hozva, a mindentudó narrátor közbe tesz egy megjegyzést arról, hogy mit éreznek, vagy direkt ki is mondják, de érzésben egyik sincs átadva.

Sci-fi is, még talán ez a vonal, ahol a legkevesebb a problémám. A Perdide maga még jól ki is van találva. Ahogy egy hely, amely az Éden is lehetne, az élővilága miatt mégis maga a pokol. Egy más regényben, ahol a telepesek túlélésért folytatott harcot látnánk, mondjuk egy John Scalzi tollából, még le is tudott volna kötni. Helyette olcsó űrkalandok voltak Maxszel és társaival, meg a gyerekkel, aki vajon belemegy a tóba és megfullad?

Tudom, megint gonosz vagyok. De nem tudok szabadulni attól, mennyire kevés volt ez a regényke. Azt tudom csak elképzelni, hogy egy sci-fire fogékony gyerek elolvasgatja.

Wul: A Perdide árvája - Mint sci-fi: 40% kevés kaland, kevés és alig jellemzett karakter, a csavar is furcsa a végén.

Szubjektíven: 20% röviden: untam. Gyerekkönyvnek könnyebb lenne eladni, mint felnőttnek.