Kutatós, űrlényes, életért rohanó.

A Weyland-Yutani Vállalat megszerezte a xenomorf lényeket, melyekből az új szuperfegyvert akarják megteremteni. A lények azonban veszélyesek, a kutatókra is, így egy űrmélyi bázisra viszik őket, és vesznek fel hozzájuk kutatót. Blue a szakma egyik legjobbja, ám egy genetikai betegség miatt már nincs sok ideje hátra. A Weyland-Yutani egy gondolatok által irányítható androidot bocsát a rendelkezésére, és szinte korlátlan források, hogy tanulmányozza és fegyverré alakítsa a lényeket. Blue azonban rájön, hogy az általuk kibocsátott anyag az a lehetőség, amivel megmentheti magát és a genetikai betegségben szenved embereket. Titkon a saját projektjén dolgozik, és lopja az adatokat és forrásokat a vállalattól. Amikor a cinkosa, egyben közvetlen főnöke lebukik, a laborba is egy ellenőrt küldenek. Dorian Sadler hamar a xenók rajongója lesz, és kész bármire, hogy Blue mesterkedéseit leállítsa. Az elszabaduló lények azonban hamar vérfürdőt rendeznek, és az életben maradásért kell küzdenie mindenkinek, attól függetlenül, korábban kikkel barátkozott vagy ellenségeskedett.

Az Alien univerzum egyre tágasabb, és nagyon sok regény születik is hozzá. Ezek egy része kapcsolódik a filmekhez és az ott megismert szereplőkhöz, mások teljesen új történetet és karaktereket ismertetnek meg. Ilyen a Hidegkohó is. Ha mégis be kellene valahova illesztenek az eseménysorba, valamikor nagyon Ripley után lenne. Hiszen a Weyland-Yutani itt birtokolja a xenókat…

A történet két karakter köré van felépítve. Az egyik Blue, a másik Dorian. A gondom az, hogy egyikük sem lett szimpatikus a számomra. Pedig egy olyan regényben, ahol valamilyen veszélyes lény elől menekülnek, az lenne az alap, hogy legyen valaki, akinek a túléléséért drukkolok. Blue lenne elvileg ez a személy, csak éppen nagyon szerettem a húzásait a kezdetektől. Az csak egy dolog, hogy átveri a munkáltatóját. A cég gyilkos és távirányított Alien hadsereget akar, nem fogunk azért sírni, mert Blue ezt szabotálja. Csak éppen erre nem etikai vagy bármilyen szimpatikus oka van, hanem szimplán a létfenntartását. A saját betegsége ellenszerét keresi – nekem a történetből úgy jött le, ha nem lett volna baja, nagy vígan kutatta volna, amit a cég akart.

Rendben, amikor a xenomorf lények elszabadulnak és vadászni kezdenek, ő az, aki a többieket is menteni próbálja, nem csak magát. Igaz, nem mindig és néhol az is közrejátszik, hogy a betegsége miatt segítségre van szüksége. De még mindig több önzetlenséget tud felmutatni, mint Dorian. Mégsem lesz ez elég ahhoz, hogy megkedveljem. Túl sok önző döntése van végig és irritált a személyisége is – van benne valami lenéző a többiek felé.

Dorian, aki egy gyakorló pszichopata. Mégis, őt jobban tudtam kedvelni. Ő nem játssza meg magát, olyan, amilyennek mutatja magát. Sokkal szórakoztatóbbnak találtam az ő életben maradási játszmáit követni, mint Blue kálváriáját. Ő nem akarja, hogy bárki is jó embernek gondolja, nem számítanak neki mások. Blue ilyen szempontból kétszínűbb. Mindkettejüknek önmaga az első, de Blue közben más iránt is érdeklődik, és nem akarja, hogy szörnynek tartsák. Le is döbben, amikor felismeri, hogy a munkatársai nagyja gyűlöli.

Az igazi sztárok azonban a lények. Tetszett, ahogy itt többek pusztán félelmetesek gyilkosoknál. White energiát fordított arra, hogy kiemelje milyen ösztönös és jó vadászok, hogy a maguk területén mennyire profik. Nem is kicsit a Jurassic Park jutott eszembe, ahol Crichton nem a T-Rexet hozta ki a legfélelmetesebb vadásznak, hanem a raptorokat. Most felismertem, mennyire hasonlítanak rájuk a xenók. Különben az egész történetben volt egy hasonló színezet, csak itt nem az állatkertben, a laborban szabadulnak el a vadak…

Lehetett volna félelmetesebb is, hamarabb indulhatott volna az akció is, de elment így is.

White: Hidegkohó - Mint horror: 65% sci-fi elemeket korrekten használja, a horror kevesebb is, Blue a kiemelt.

Szubjektíven: 60% tetszett a xenók intelligenciájának bemutatása, az embereket nem bírtam.