Fülszöveg: 

Howard ​Phillips Lovecraft életműve, pályatársai zömétől eltérően, nem merült feledésbe: újra és újra kiadják, nem csupán hazájában, hanem külföldön – így Magyarországon – is. Lovecraft öröksége a mai napig eleven: világképének hátterére számtalan új írásmű születik az általa teremtett stílusban. Követői értelmezik és átértelmezik Lovecraftot, s nem mellékes körülmény, hogy soraikat a kortárs irodalom talán legnagyobb alakja, Jorge Luis Borges nyitotta meg. Lovecraft önmagát mindig Poe és Bierce követőjének tekintette. Sajátos világképének kialakításán – mely összetéveszthetetlen ízt kölcsönöz írásainak – roppant tudatosan dolgozott az irodalmi előképek kutatását is beleértve, melyről egy terjedelmes esszében is számot ad. Felfogásának lényege dióhéjban annyi, hogy megfosztotta a rémtörténetet a késő középkorból örökölt misztikus sallangoktól, s helyükre egy jellegzetesen modern életérzést állított: azt a fajta hideg iszonyatot, ami az embert a gigantikus, személytelen világegyetemmel szembesülve tölti el. A gondviselés illúziójától megfosztott egyén pánikreakciója ez, aki rádöbben, hogy magára hagyottan áll ebben a világban, amelynek szempontjából teljesen mindegy, hogy él-e, hal-e. A szörnyek – a hideg kozmosz megszemélyesítései az írói síkon – valójában abszolút közönyösek; az egyes ember – sőt, az egész emberi faj – semmiféle jelentőséggel nem bír számukra. És persze éppen ez bennük az iszonyatos; sokkalta iszonyatosabb, mint bármiféle szimpla gonosz lélek a keresztény kultúrkör naivan kétosztatú hiedelemvilágából.
Szándékunk az volt, hogy sorozatunkkal Lovecraft irodalmi munkásságáról nyújtsunk hiteles és átfogó képet. Jelen összeállításunk az első darabja annak a háromkötetes gyűjteménynek, mellyel a színvonalas és áttekinthető Lovecraft-összkiadás hiányát kívánjuk pótolni, remélhetőleg az olvasóközönség megelégedésére.

Szerintem: 

Olvastam már a novelláiból készült képregényt. Láttam már

filmmé feldolgozott történetét. Arról nem is beszélve, mennyi rémtörténetet olvastam, amelyek Lovecraft nyomdokaiban járnak. De magától a szerzőtől most olvastam először.

Az első benyomásom az, hogy egészen másképpen horror, mint vártam. Sokkal finomabb. Ha úgy tetszik, Lovecraft nem a hentelés és borzasztás mestere. Nem azzal ijeszt meg, hogy rettenetes szörnyeket és világokat idéz meg. Nála nem kell attól tartani, hogy belezéseket és mészárlásokat kell oldalról oldalra olvasni. Sőt, nyílt színen még csak vér sem folyik.

Helyette nagyon erős atmoszférát teremt, és valósággal másvilági helyszínekre ránt be. Mestere annak, hogyan kell iszonytató, kihalt, elveszett és idegen városokat elbeszélni. Legyen az a civilizációtól távoli sarki jégben, vagy az álmok vidéken. Monumentális, misztikus világokat és városokat mutat be, amelyeknek a puszta létében, magányukban van valami félelmetes.
Még azt is meg merem kockáztatni, hogy ezekben van valami sokkal rémitőbb, mint a leírt ősi lényekben, egykori istenekben és urakban. Nem tudnám megmondani miért, most csak így érzem.

Horror azzal, hogy nem azt ecseteli, hogy milyen rémséges esetek történtek, hanem elbeszélőinek elemi félelmét mutatja be. Olyannyira gyakori téma ez nála, hogy több történetében is visszaköszön, hogy az emlékeit lejegyző hőse jóval a történtek megeste után is retteg, és még papírra vetni is fél a gondolatait. Különben nem érzelmi írónak nevezném a szerzőt, a világépítése szerintem erősebb, de ezeket az elemi félelmeket és ösztönöket nagyon erőteljesen tudja ábrázolni.

Sok történetében közös az is, hogy a hőse valamiféle tudós, aki egy felfedezésre készül. Csak éppen ezekben a történetekben valami iszonytatót találnak, és a rémmesék világába úszunk át. Ez lenne Lovecraft világának tipikus áldozata és szenvedője? A kíváncsi elme, a kalandor, aki el mer kalandozni ismeretlen vidékekre? Az első kötet után hajlamos lennék ezt választani.

A kötet novellái alapvetően külön történetek, melyeket egy-egy közös motívum, pl. elveszett város a fő téma, fognak össze. Így is van szerkesztve, a részek címe azon elem, amely az ott levő történetekben közös.
A kedvencem az Álmok és látomások rész volt. Ezeket kissé közelebb érzem a hagyományosabb rémtörténetekhez, nem feltétlenül a Lovecraft nevéhez kötött szörnyek és más világok vannak bennük. A kötetből a kedvenc történetem is ebben a részben volt: Ulthar macskái a címe. Azt meséli el, hogy egy városban miért került törvénybe iktatásra, hogy tilos macskákat ölni. Van benne misztikum, bosszú, sok macska és egy remek sejtetés arról, hogy Ulthar macskái miért nem itták meg a tejük és nem ették az eledelük két napig. Így kell mészárlásról, halálról és tetem falásról úgy írni, hogy egy képen sem látjuk direktbe ezeket, csak kitaláljuk az elmondottakból, mi nincs elbeszélve.

Ez különben nem csak ebben a történetben működik: Lovecraft mestere annak, hogy azzal ijesszen az olvasójára, amit meg sem írt. Az elhallgatások, a csendek rejtik az igazán nagy horrort. Amit majd maga az olvasó tesz bele, és a saját fantáziája szerint festi meg a le nem írt, de sejtetett ijesztő jeleneteket.

Egy gondolattal vissza. Van egy része, ami összefüggő történeteket mesél el. Randolph Carter emlékei. A közös szereplő összeköti őket, és ebben benne vannak a szerzőhöz kötött elemek is. Valamiért mégis kevésbé emlékezetes maradt, talán a többihez képest sokalltam a terjedelmét. Lovecraft nem rövid történeteket írt, de ez így ciklusként a leghosszabb egybefüggő rész, és most jobban estek a külön történetek.

Feltűnt még egy elem, amely egy világba helyezi a történeteket, ha azok nem is függenek össze. Visszatérő elem egy rejtélyes könyv, a Necronomicon. Nem létezik igazából, de a történetekben gyakran előkerül, emlegetik vagy valaki beleolvas. Kevés van belőle, sötét és maga is ijesztő. Ikonikus, ez kb. olyan elem, hogy ha valaki Lovecraft olvasó, és azt hallja, Necronomicon, rávágja, hogy titokzatos és baljóslatú könyv Lovecraft történeteiben.

Sok történetet ki lehetne emelni a kötetből, vannak benne híresek is. Az őrület hegyeinek címét pl. ismertem már azelőtt is, hogy most el is olvastam. Meg lehetne nézni, melyikben milyen szörnyeket festett le nekünk a szerző. Még motívumokat is tudok keresni – Iranon keresése pl. egészen eszembe juttatta a verset a lovagról, aki csak ment és kereste Eldorádót. A már emlegetett macskás sztorit simán tudnám úgy olvasni, mint egy nagyon sötét patkányfogó átiratot. Meg eszembe jutott az is, ahogy A parfümben a főszereplő végzi, bár Süskind meg is írta, amit Lovecraft csak sejtet.

Mégis, annak ellenére, hogy külön történetek, nem akarom kiemelni, és külön nézegetni őket. Annyira erősek az íróra jellemző témák és stíluselemek, annyira egységes még küön novellákként is, hogy szívesebben nézem egybe és gyűjtöm össze a benyomásaim.

Még irodalmi értéke is van. Lovecraft leírásai, főleg az ősi városoké. Minden félelmetes elem ellenére abban hideg szépség van, nagyon erős képiség és hangulat. Pedig én nem vagyok a leírások rajongója, de itt élmény őket olvasni.

Zárásul annyit, hogy az előszót is megérte elolvasni. Lovecraft életét és hatását fejtegeti kicsit, és valahol szomorúnak is érzem, hogy Lovecraft nem érhette meg, hogy milyen hatást gyakorolt a rémirodalomra. Saját korában nem ismerték el, ponyvaként kezelték, ma meg horror klasszikus, és ma is ereje van a sorainak.

Idézet: 

Ennek ellenére időnként, ha nem akarta is, meglátta, mily sekélyes, megbízhatatlan és értelmetlen minden emberi törekvés, és mily kongó ellentétben állnak igazi ösztönzéseink az állítólag magunkban hordozott hangzatos ideálokkal.