Hatalomért küzdő, testvéres, mágikus.

Az első összecsapás mindenkit megváltoztatott, és nem az előnyére. Katharine kimászott a veremből, de ettől kezdve megszállottként küzd a hatalomért. Azokat is ellöki, akik szeretik – már csak erős akar lenni és uralkodó. Királynő akkor is, ha nincs ereje. Arszinoé rádöbbent, hogy igazából méregbájoló. Ugyanakkor egyre biztosabb abban is, hogy nem akarja ezt a versengést és a gyilkosságokat. Ő azért dolgozik, hogy a testvéreivel békében élhessenek, törjék meg a ciklust. Mirabella pedig lassan kénytelen elfogadni, hogy olyan fiúba lett szerelmes, aki mást szeret és elhagyta őt. Eleinte bosszút állna, de rá tud hatni a húga. Ő is emlékszik még arra, amikor csak egymást szerető ikrek voltak, nem pedig leendő királynők. De vajon ők ketten elegek Katharine hatalomvágya ellenében? Az udvari intrikákról nem is beszélve – szintén mérgesek, néha szó szerint is.

Az első kötet nem nagyon tudott megfogni, és így kicsit finnyásan vágtam bele ebbe a részbe is. Abban megismertük a három királynőt, akiknek le kellene mészárolni egymást, helyette mindegyik szerelmi gondoktól szenved, meg az udvari intrikákkal birkózik. A végén volt egyetlen valamivel nagyobb jelenet, ami aztán most érett be.

Ennek a résznek már változatosabb a cselekménye, és nagyon sokat dob rajta, hogy Katharine magában hordozza a meggyilkolt, kidobott királynők dühét. Vérszomjas lesz, és minden módszerrel már a testvérei életére tör. Mérgekkel, párbajokkal, vadászatokkal. Ha ez nem lenne elég, a saját életében is félreteszi az érzelmeket. Már nem az a legnagyobb baja, hogy ki udvarol neki és kihez menjen hozzá, vagy szenveleg a mérgek miatt. Nem szereti meg az ember, de legalább lett végre egy gonosz a regényben!

Ezért is haragszom a szerzőre, mert a végére képes nagyon sok mindent visszavonni, amit a történetben megtett. Indokot ad a lánynak, hogy mégsem olyan gonosz és felmentést kreál neki. Mégse legyen ő a főgonosz. De ezzel pont azt veszi el, amitől ez a rész jobb volt, mint az előző.

Lehetne akkor abba az irányba menni, hogy maga a rendszer és a tanács a rossz. A sziget hagyományai rosszak, és igazából nem is a királynőn múlik a sziget élete és a kormányzás, hanem a mögöttük álló nagy családokon. Így igazából ez inkább nekik kell – így meccselik le, melyik családok határozzák meg a következő évtizedekben az életet. Ők azok, akik ezért bármire képesek, és még sokkal kegyetlenebb, gyilkosabb módszereik vannak, mint a lányoknak. Csak éppen ezt bele tudom látni a történetbe, de megírva nincs benne. A lányoknak még nem jutott eszükbe a rendszernek nekiesni – inkább menekülnének.

Változtak a szerelmi szálak – most átestünk a ló másik oldalára. Korábban ezen ment a feszültség, és nem kicsit túl volt írva a Jules – Joseph – Mirabella szerelmi háromszög. Most egyetlen döntéssel visszakozik Blake, ebben a tekintetben is. Nem mintha ez a fajta dráma hiányozna, de itt is csak azt érzem, hogy mindig megy a kényelmes megoldás felé a cselekményben. Miért nem lett bátrabb a történet?

A lányok bátrabbak, céltudatosabbak, de fejlődésről egyikük esetében sem beszélnék. Katharine protagonistaként érdekesebb, kár, hogy ezt Blake a végén elveszi tőle. Mirabella lényegében ugyanaz, aki eddig is. Arszinoé is, csak ő már jobban fel mer lépni azért, amit ő akar. Ő az egyetlen, aki legalább próbálkozik a rendszer ellen tenni valamit.

Gyorsan olvasható, könnyed, abszolút ifjúsági fantasy. Kár, hogy nem bátrabb a szerző.

Blake: A sötét trón - Mint YA fantasy: 55% az előző részhez képest cselekményben dúsabb, de miért visszakozik?

Szubjektíven: 60% a történet izgalmasabb, de mintha Blake nem merne igazi drámát írni.