Fülszöveg: 

A Kejarin minden darabokra tört, amit Oraya valaha igaznak gondolt. Fogollyá vált a saját birodalmában, az egyetlen lényt gyászolja, aki számára a családot jelentette, és szerelme árulását követően már azt sem tudja, mit gondoljon saját érzéseiről. Csak egy dologban biztos: nem bízhat többé senkiben, a legkevésbé Raihnben.
Raihnért, az Átváltozott királyért még saját nemesei sem rajonganak. A Vér Háza pedig a birodalmába vájja karmait, és azzal fenyeget, hogy belülről tépi azt darabokra.
Amikor Raihn titkos szövetséget ajánl Orayának, a lány számára az alku elfogadása tűnik az egyetlen lehetőségnek, amellyel visszaszerezheti trónját – és bosszút állhat szerelme árulásáért. Ehhez azonban olyan pusztító ősi erő birtokába kell jutnia, amelyhez apja legnagyobb titkain keresztül vezet az út.
Ellenség közelít minden oldalról, és semmi sem az, aminek látszik. Oraya, miközben lassanként megfejti múltja titkait és szembenéz a jövőjével, kénytelen választani a hatalom megszerzésének véres valósága és azon pusztító szerelem között, amely a vesztét okozhatja.

Szerintem: 

Nem olvastam vissza, amit az első kötetről írtam, de gyanítom, hogy

hasonló erről is a véleményem. Még mindig látom benne a lehetőséget, csak éppen még mindig nem pont olyan, mi igazán tetszene.

A legnagyobb bajom az, hogy ez vastag kötet. Kiadástól függően 5-600 oldal feletti és szerintem egy 350 oldal körüli kötet, amit érdemben és izgalmasan ki tudna tölteni. A felvezetése nagyon sokáig tart és a szereplők képesek ugyanazt, nagyon hasonlóan többször is átszenvedni. Ami itt a legjobban idegesített? Ahogy Oraya győzködte magát, Hogy gyűlöli Raihn-t és a vesztére tör. Hiányzik neki Vincent.
A regény első felében tulajdonképpen csak tipródnak, az események jóval később indulnak be.

Ugyanezt a szerelmi szálra is el lehet mondani. Igaz, Broadbent kénytelen volt kitalálni valamit, amivel elhúzza az egymásra találást. Egy olyan párosról beszélünk, akik nagyon bolondulnak egymásért, és már láttuk, mennyire megvan az összhang. Oraya az előző kötetben az élete álmáról mondott le, hogy Raihn élhessen és vele lehessen. Most meg komolyan el kellene hinni, hogy mindennek vége, képes lenne akár végezni is vele? Pláne, hogy a férfi folyamatosan teszi a hatalmas gesztusokat felé. Olyan szinten tűnik néha pincsinek, hogy az nem is fér össze a komoly vámpírkirály imázzsal.

Azt sem szerettem jobban, amikor szélsőségesen átáll a szerző a másik irányba. Amikor Oraya visszaengedi a férfit az életébe, ágyába, onnantól mániásan ragaszkodik hozzá. Talán ki nem mondja, de magában már tudja, hogy mennyire egyek. Annak nem feltétlenül örülök, hogy ugyanazt a trükköt is eljátsszák – Raihn a nagy összecsapás után haldoklik, és Oraya istennői közbenjárással menti meg, amivel még közelebb kerülnek egymáshoz, mint eddig. A kapocs, amit eredetileg Vincenttel akart megkötni, Raihn-nek jut. Olyan, mintha csak gyűlölni, vagy szenvedélyesen imádni tudnának. Nincs közép.

Azt sem tudom állítani, hogy nagyon kinyitná a világot. A kényszerű szövetséges ügyködik, egy új mágikus tárgyat keresnek és Oraya megismeri az anyja személyét, titkát. Ezzel kb. össze is foglaltam. Egy új istennő nagyon röviden, kis birodalmi ármánykodás az uralomért. Nem hittem, hogy majd ezt kell írnom, de a Kejarin zártabb világa jobban állt a szerzőnek. Nem tudta úgy megfogni a kinyíló világot, így inkább szűkít. Keresik a vért, szervezik a támadást. Mindig csak kisebb lépték, a nagyot akkor sem érik el, amikor Oraya a végén fogadkozik, hogy minden élőnek jobb világot teremtenek.

Most is igaz, hogy ifjúsági regényes, sok és túlírt érzelemmel. Meg különben is túlírt a könyv. Viszont, érthető és kis visszaemlékezésekkel próbálja tagolni is a szerző. Mondhatnám, a szokványos a különös neveken kívül. De a második kötetre már azokra is ráállt a szemem.

Vannak kiegészítő kötetei, a szerző trilógiává írta. Az elsőt még megvettem papíron, de ha a előzmény/folytatások bármelyike a kezembe akad majd, az e-könyv lesz. Ígéret van bent, de annyira nem jó, hogy a polcom korlátozott férőhelyét megkapja.