Anyává váló, világ ellen lázadó, menekülős.

Minden nőnek lottózni kell, amint biológiailag éretté válik. Ez dönti el, lehet-e belőle később anya. Aki kéket húz, ő nem szülhet. Kapnak egy drótot, ami megakadályozza a teherbe esést, és a medáljukban hordják a színüket. Calla kéket húzott, de tudni akarja, milyen anyának lenni. Összejön egy férfival, kiveszi a drótot és teherbe akar esni. Tudja, ha sikerül, menekülnie kell. De képtelen beletörődni abba, hogy a rendszer szerint neki nem lehet gyermeke. Mi hiányzott belőle, amiért kék sorsjegy jutott neki? Válasz nincsen, így a nő az egyetlen úton marad, amit helyesnek vél: anyának lenni akkor is, ha a rendszer ezt tiltja. Az útján találkozik nőkkel, akik hasonló útra léptek. Lehet nekik happy end itt?

Pedig én szeretem a disztópiákat! De itt arról tudnék írni, milyen sok hiányérzetem van. Nagyon, de nagyon nem talált meg engem ez a kötet.

Kezdjük ott, hogy mennyire megíratlan ez a világ. Tényként megkapjuk, hogy a lányok az első menstruáció után húznak, aztán a kékeknek felteszik a drótot. De miért kellett ilyen rendszert bevezetni? A fehéret húzók hányat szülhetnek? Ők lehetnek többgyerekesek is, vagy mindenkinek egy baba jut? Mi van a férfiakkal? R. egyszer megjegyzi neki, hogy nekik (a fiúknak) se könnyű. Mégis, miért? Egy szó sincs arról, őket hogyan nevelik, van-e valamihez kötve, hogy megismerkedjenek egy fehéret húzó nővel és családot alapítsanak. De mondhatnám az oktatást is. Mi köze van a színnek ahhoz, milyen szakmájuk lehet? Miért maradtak ki a lányok az iskolából, miután húztak? Túl sok számomra a kérdőjel.
Talán ott kezd kicsit érdekes lenni, amikor Calla megismer egy olyan nőt, aki fehéret húzott, férjhez ment és teherbe is esett – de rájött, hogy nem akar anya lenni. Az érme másik oldala. De az sincs kibontva, csak említés, hogy van ilyen is. Nesze majdnem semmi, fogd meg jól.

Ez egy személyes, lelkizős dráma. Calla rögeszméje, van a középpontban, aki nem érti, miért ez lett a sorsa. Az a gondom, hogy nem tudtam kicsit sem megérteni. Nekem abszolút úgy jött le, hogy nála ez egy dac döntés. Arra kárhoztatták, hogy ne szüljön, erre csak azért is akar. Ha fehéret húzott volna, szerintem ő is az a véglet lenne, akinek akkor meg az lenne a baja, hogy miért nem dönthet úgy, hogy neki nem kell gyerek.
Utáltam, hogy R. csak egy spermadonor neki, aztán amikor a férfi sokkot kap az orvul teherbe eséstől, még Calla van megsértődve. Miért, mit várt? (R. különben is csak árnyalak lett.)

Nem szerettem, hogy alig van cselekmény. Ha nagyon akarom, 4 mondatba összefoglalom az egész könyvet. Ez inkább Calla merengése, és monológja az anyaságról. Nem a disztópia a lényeg, hanem a személyes történet. Hogy egy nőnek joga legyen eldönteni, akar-e anya lenni, vagy sem. Ilyen szempontból inkább modern szépirodalom.
Sok olyan rész be van hozzá toldva, amelyek nem vezetnek sehova. Van benne leszbikus szál is, de minek? Túl sok mindent érzek céltalannak vagy öncélúnak a regényben.

Végül, még csak az sem tetszik, ahogy meg van írva. A mondatai szinte töredékesek, Calla lelkét adja ez is vissza. Lelki szilánkok. Gyötrődés. Ahogy keresi magát is, az anyaságot értelmezi, de a világot is. Ha intellektuálisan értékelem is, olvasni utáltam.

Volt az a Collin Farrell-film, The Lobster. Eddig az volt a legrosszabb disztópia, amihez szerencsém volt. Most átvette a dobogó első fokát a Kék sorsjegy. A Farrell-filmnek legalább kidolgozott világa volt és emberi drámái, csak taszított a szatíra benne. Itt viszont még örültem is volna neki.

Mackintosh: Kék sorsjegy - Mint disztópia: 35% alig alapozza a világot, az érzelmek a lényeg. Személyes, nyelvében is.

Szubjektíven: 15% nem szerettem és nem értettem meg Callát, untam a történetét is.