Szomszéddal hadakozó, kisvárosi, családi.

Megjelent Francoise könyve, és jön a nyár is. Oaks már nem csak a szőlőre vigyáz, de a megszületett és imádott kislányára is. Boldog, békés életüket egy új szomszéd zavarja meg. Megvette a birtokot, és nyaralót igyekszik kialakítani belőle, nem törődve a szomszédokkal, a környékkel, a szőlővel még annyira sem. Oaks és a család meg nem boldog attól, hogy pl. a szőlőt irtják mellettük, hogy nagy úszómedence kerüljön a helyére. De hogy aktivizálják a helyieket? Ötleteik vannak, de szembe kell nézniük azzal, hogy nehéz az embereket változásra bírni. A helyzetet nem könnyíti meg az sem, hogy Francoise szülei látogatóba érkeznek, és a gazdag kanadai üzletember csalódásként éri meg, hogy a lánya itt temeti el magát az unokájával együtt.

Nem először írom, hogy a sikeres sorozatok könnyen kapnak folytatást. Akinek van egy eladható sorozata, előszeretettel ír újabb és újabb részt. Ez a sorozat trilógiaként volt tervezve, de készült folytatás. Meglepő? Nem annyira. Különben Tóth Gábor Ákos az új sorozatát is ebbe az univerzumba helyezi el, de erről majd talán később, ha azt olvasom majd.

Eddig e sorozatot a hangulat adta el nekem. Nem mindig éreztem ki, de benne volt, hogy mennyire szép a Balaton környéke, és milyen békét lehet ott találni. Oaks és a család otthonra lel itt, és a kis kalandjaik kedélyesek epizódok.
Ez is így indult. Minimális cselekmény, epizódok a helyi életből.
Csak éppen most a hangulat sérült. Azzal, hogy be akarják vonni a falubeli embereket az új szomszéd elleni harcba, a család szembesül azzal, hogy még mindig kívülállók és nem úgy fogadják el őket, mint a helyieket. Sebi példája is ezt mutatja. Igazságtalannak is érzem, hogy szembe mindig kedélyesek, nem is érezték, hogy tartják tőlük a távolságot. Amikor viszont segíteni kellene, már jönnek azzal, hogy idegenek, és megy az eltávolodás. Könnyebb lapítani és semmit nem tenni. Ez már nem az a kedélyes magyar mediterrán, aminek el lett eddig adva a sorozat. Sajnos, emberileg ezt érzem hitelesebbnek.

A cselekmény most is kevés nekem. Kis epizódokból összeáll a történet, de elég nehézkes folytatás ez. Érezni, hogy egy már lezárt történetnek kerítettek egy újabb sztorit. Nem is kapcsolódik úgy az előző részekhez – teljesen érthető lenne úgy is, ha nem olvastam volna az első három részt. Ok, a sok utalás és beidézés a korábbi részekhez köti, de nagyon érzem, hogy ez azért került bele, hogy kohéziót teremtsen e kötet és az előző részek között.

A szereplőket nem érzem, hogy fejlődnének. Oaks a kiemelt karakter, aki boldog a szőlész életével, és szereti a családját. De nincsenek új színei. Ahhoz képest, hogy Bibi érkezett a családba, nem érzem, hogy bármiben is mások lennének, mint a kislány születése előtt.

Stílusban egységes: ugyanaz az elbeszélő és hang, mint korábban. Van pár jó beszólása és megállapítása. Könnyen olvasható, bár néha egy-egy összetett mondatot és beékelést kedvem lett volna külön mondatba áthelyezni.

A borító különben gyönyörű, az ismerős környék és a városok is tetszettek a történetben – munka miatt is erősen kötődőm az északi parthoz, a család egyik fele onnan származik is. Sajnáltam is, hogy kevés a helyi kép, szívesen olvastam volna még Tapolcáról, vagy magáról a Balatonról. (Igen, ahhoz képest, hogy végig a Balaton mellett játszódik, vizuálisan nem nagyon része a kötetnek a tó.)

Még egy része van vissza, nem most fogom félbehagyni, de többet vártam.

Tóth: Végtelen nyár – Mint családregény: 50% a vidám képekhez tragikusabb hang kötődik, és a cselekmény kevés.

Szubjektíven: 25% nem tetszett a közösségi szellem hiánya, kevés cselekmény. Humorhiány!