Háborús, hatalmi harcos, démonokkal és szívügyekkel küzdő.

A párbaj után Arlen és Ahmann eltűnnek. Lezuhantak, és a mágikus kockák sem fedik fel, mi történet. Mindkét népnek ki kell találnia, hogyan tovább. A Koponyatrónért azonnal megindul a harc, és Ahmann fiai maguknak akarják, míg az anyjuk azon dolgozik, hogy még egyik fia se foglalhassa el. Közben a menye is el kell döntse, ki mellé áll és milyen utat választ. Arlen népénél is a trón körüli kérdések dominálnak: kell egy örökös, és Leesha feladata lenne, hogy rájöjjön, miért nem képes gyermeket nemzeni az uralkodó. Közben a saját sorsáról is döntenie kell. Eközben Arlen szövetséget igyekszik létrehozni, hogy egy merész tervvel a démonok torkának ugorhassanak, míg az emberiség odafent a saját háborúival foglalkozik.

Bár élveztem a regényt, és jól szórakoztam, azért már kezdem érezni a rétes effektust. Vagyis, csak nyújtják és nyújtják…

Téglányi a kötet, és meg is van töltve cselekménnyel. Végig izgalmas, lekötött, csak éppen azt nem éreztem, hogy a fő szál haladna előre. Ez mégiscsak a démonok elleni harcról szól, amiben alig történik valami előrelépés. Arlen és Ahmann szála az, ami a legkevesebb oldalszámot kapta a történetben, pedig ott van az a történet, az izgalom az elmedémonnal, ami legjobban érdekelt volna.

Fent nem a démonokkal küzdenek, hanem mindenki a trónok körül ármánykodik, vagy a saját szerelmi életét igyekszik rendbe rakni. A nagy egészhez képest olyan jelentéktelennek érzem, melyik trónon ki ül… Olyan elkeserítő is, amit ki is mond az egyik szereplő, hogy nem kellenek a démonok az emberiség bukásához, elintézik ők magukat segítség nélkül is.

Zavart az is, hogy a három kiemelt női hős közül csak egyet tudtam kedvelni. Ashia itt szembesül azzal, hogy milyen ember a férje, és neki milyen szerep jut a történetben. Most eljut addig, hogy ne csak bábu legyen más játszmájában, és felpörögnek körötte az események. Pozitív céljai vannak, és attól szerethető, amennyire kötődik a kisfiához.
Inevera és Leesha azonban eléggé számító dögök a szememben, és nagyon nem szerettem a játszmáikat. Leesha a terhessége miatt csal és hazudik, és nagyon utáltam, amit majdnem a könyv egészében művel. Ha megtette, amit, vállalja is a felelősséget! Akkor azért kicsit nőtt a szememben, amikor elkezdte az igazat mondani, ha ezzel a saját szívét is törte össze. A politikai játszmákba fokozatosan keveredik bele, azoknak megvolt a saját izgalmuk.
Inevera, akinél még csak azt sem tudom mondani, hogy legalább pozitív célok vezérlik. Nála azt érzem, a saját hatalmának óvása, ami leginkább mozgatja. Nagy játékos, de kegyetlen, számító és álnok is. Ő van a listám alján.

A nézőpontok váltogatva vannak, és minden szereplő életében más kalandok érkeznek sorra. Tragédiák, diadalok – változatos, és Brett mer pozitív szereplőket ölni, nagy csavarokat kitalálni. Csak éppen ez már a negyedik rész, és nem látni a végét. Ahogy már írtam, pont a démonos szálat vette ki majdnem.

Az eddig bemutatott világot kicsit bővíti csak, bár az megint érdekes volt. Az elmedémon kicsi része messze a legjobban megmozgatta az agyam. Az ígér egy izgalmas folytatást, és egy olyan szemszöget, történelmet, amit eddig nem kaptunk.
Szerettem azt is, ahogy Arlen és Ahmann most végre összecsaphatnak, mármint a hitükkel és a meggyőződéseikkel, nem fegyverekkel. Eddig nagyon Arlen drukker voltam, de így mindkét fél érvrendszerét meg lehet érteni, és nekem most kezd látszani, hogy Ahmann is egy jó cél érdekében dolgozik, és nem annyira hataloméhes dög, mint a neje. Most, hogy Inevera nincs mellette, pozitívan fejlődik a karakter és szerintem jobb döntéseket hoz.

Sok-sok pozitív jelzőt tudok találni hozzá: kalandos, csavaros, izgalmas, tartalmas és a szereplői is összetettek. Azt az egyet nem tudom elnézni, hogy a démonos szál olyan lassan halad, míg az emberi trónok harca izgalmas ugyan, de a fő történetet nézve időhúzónak érzem. Tévedés azért ne essen: nagyon várom a folytatást, olvasni fogom tovább – mert összességében szerettem ezt a regényt.

Brett: Koponyatrón – Mint fantasy: 75% izgalmas sztori, összetett karakterek, nézőpontváltásokkal – de alig halad.

Szubjektíven: 85% bár sok szereplő irritál, meg tud lepni, szórakoztat, és változatos is.