Fülszöveg: 

Az emberiség szerteszét vetődött maradéka félig elfeledett mágiával igyekszik megvédeni magát. Ekkor érkezik a két hős – mintha testvérek volnának, mégis árulás osztotta meg őket. Bálás Arlen Rovásemberként vált ismertté, mivel tetőtől talpig mágikus szimbólumok borítják, amelyek képessé teszik, hogy győztesen kerüljön ki a démonokkal vívott közelharcból. A rovásfegyverekkel harcoló Jardir Szabadítónak nevezi magát, aki a próféciák szerint egyesíti az emberiséget, majd diadalra is vezeti a démonok ellen vívott végső háborúban.

Csakhogy miközben a démonok ellen indulnak, Arlen és Jardir elindít valamit, ami mindennek a végét jelentheti, ami számukra kedves – a rajzást. A háború már a nyakukon van, és az emberiség nem reménykedhet a győzelemben, ha Arlen, Jardir és Arlen felesége, Renna nem tudja rákényszeríteni az elfogott démonherceget, hogy a Magba vezesse őket, ahol a démonok anyja éppen egy soha el nem fogyó hadseregnek ad életet.

Miközben legfőbb bizalmasaik, Leesha, Inevera, Ragen és Elissa a Szabad Városok egymással is viaskodó lakóit igyekeznek a rajzás ellen vezetni, Arlen, Renna és Jardir elindulnak a gonosznak otthont adó legsötétebb mélységbe – ahonnan nem is remélik, hogy élve visszatérhetnek.

Szerintem: 

A szálak elvarrva, a szereplők sorsa rendezve. Azt nem mondom, hogy

annyi lehetőséget ne hagyott volna magának Brett, hogy megvillantja a szereplők gyerekeinek erejét és közös játékát, de a démonháborúkat ezzel a kötettel lezárta.

Kicsit most egyik szemem sír, a másik nevet érzetem van. Igazság szerint sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a vége. Nem azért lesz valaki Kiválasztott, hogy aztán boldogan éljen. Mindig Tolkien jut eszembe, meg Frodo. Megmentheted a világot, de nem magadnak. Azt is lehetett sejteni, hogy Brett nem véletlenül alapozza egy ideje, hogy Arlent egyre jobban húzta le a Mag. Egy ilyen történet végére egyszerűen kell, hogy valaki fontos feláldozza magát a többiekért. Ha az éppen az a szereplő, akit kedvelsz, akkor is ez van. Nem is az fáj, szerintem Renna terhessége és az Arlennel közös fia is azért került a történetbe, hogy maradjon valami Arlenből a világban, és ne legyen annyira szomorú az áldozata, de vártam volna, hogy a többiek is többet vesztenek. Az nem tetszik, hogy pl. Jardir nem veszít semmit. Várja a trónja, a felesége, a családja. Az nem tetszik, hogy Leesha főnemesi rangot kap, és az ő gyereke a következő Kiválasztott lehetőség. Rendben, Leesha a megjelenése óta ellenszenves nekem, így ilyen tekintetben elfogult vagyok. Ahhoz képest, hogy jön a rajzás, mindenki harcba vonul, egy kevésbé fontos mellékszereplő és Arlen a veszteség. Ez valahogy kevés.

Érdekes abban is a kötet, hogy bár ez a végső összecsapás kötete, az mégsem kap hosszas taglalást. Sokkal inkább annak előkészületeit látjuk: ahogy még szövetségek köttetnek, harcba indulnak és a búcsúkat. Azt is, hogy mennyi hadszíntéren harcolnak, szinte csak 1-1 sorból tudjuk meg, Brett nem a démonháború utolsó csatáit írta meg, bár ebben a kötetben elfért volna az is.
Ez sokkal inkább politika és személyes áldozatok története. Elsősorban Jardir országában, ahol nagyban megy a helyezkedés és politikai áskálódás. Inevera és a fia nagyon komolyan egymásnak feszülnek, míg nem tér vissza Jardir, és helyre nem teszi a családja tagjait. A poén az, hogy amennyire ez a színtér tetszett kevésbé a sorozat első felében, most annyival szívesebben olvastam a Török Szultánságot idéző világról, mint a nyugatit Leesha és a Baltások feléről.

Megvannak a kalandok, egy-egy egymásnak feszülés, így nem unalmas a kötet, de végig érezhető, hogy mindenki rendezi a dolgait. Olyan szereplők beszélnek és rendezik egymás között a konfliktusaikat, akik kötetek óta nem álltak szóba egymással. Személyiségfejlődés már nem jellemző, az út végére értek, de nem is hiányzott belőle.
Fura, de az egész sorozatot nézve Jardir az, aki szerintem a legtöbbet változott előnyére. Az elején nagyon rondán elárulta és halálra szánta Arlent, önös érdekből. Ő akart a Szabadító lenni, és még vetélytársat sem tűrt, ha az nem is ácsingózott ilyen címekre. Most viszont eljut addig, hogy ő maga hívja így Arlent, és a nagy cél számít, nem az egyéni dicsőség. Ő sok mindent jóvá is tesz most, és amennyire tudtam egy időben utálni, most annyira kedveltem.

Ha nem is a háború tekintetében, de a különféle kultúrákat nagyon alaposan bemutatja a szerző, és ügyesen domborítja ki a köztük levő különbségeket. Nagy kedvencem volt, amikor Renna és Arlen azt firtatják, hogy a poligámia Jardir országában csak a férfi részéről megengedett. Még humort is éreztem benne, miközben társadalomkritika is.
Bővül a világkép a démonok világával is, és többször hangot kap a foglyul ejtett Démon is. Az önmagában nem adná el a történetet, de így üde színfolt és vele még a záró kötetben is tudta Brett a regény világát tágítani.

Olvasmányos, jól felépített és igényli, hogy ismerjük az előzményeket. Korábban történtek és szereplőkre való utalásokkal van tele, de azon túl ez Arlen történetének a végpontja is. Itt látni igazán, hogy vezetett minden ide, a Magba.

Jól is van megírva. Bár téglányi, nem túlírt. Inkább egyes dolgokat hiányoltam, minthogy felesleges részekre bukkantam volna benne. Tetszett, hogy Brett nyelvében is elkülöníti a szereplőket. Egyesek trágár szavakkal, mások fennkölten beszélnek. Mivel a két kultúra alapvetően eltér, Jardir országa saját szavakat és kifejezéseket kap, amelyek szintén színezik a történetet, és a világépítésnek is részei.

Nem ebben a végben reménykedtem, de zárókötetnek remek. Volt áldozat, van lezárás, és kerek a sorozat. Ez nem okozott csalódást, jó zárlat összességében.