Sorozatgyilkosos, tanítványt kinevelő, hajszás.

Etta Fitzroy képtelen beletörődni, hogy a Csontember kicsúszott a kezei közül. Nem fogadhatja el, hogy a kis Clara meghalt. Továbbra is a férfi nyomában jár, és bízik benne, hogy meg tudja menteni a kislányt. Lassan egyedül marad a hitével, már a parancsnok is azt mondja, túl sokba kerül fenntartani a nyomozást. Etta szerencséjére az új társa, Toni Storm kiáll mellette és együtt követik a nyomokat, míg a kiszabadított Jakey kész a csali szerepét is vállalni, ha ezzel megmentheti Clara életét. Közben a Csontember újabb személyiséget öltött magára, és több projekten is dolgozik egyszerre. Szüksége van egy örökösre, és már kiszemelte a kamasz Sault, aki nehéz családi háttérrel és különös gyűjtési hóborttal rendelkezik. Bosszút akar állni Ettán. Egy új gyűjtemény alapozásába fogna.

Fiona Cummins kötete kapcsán nehéz eldönteni, mennyire erőltetett ez a folytatás. Az első részt akár zárni is lehetett volna, érezhetően csak azért menekült el a Csontember, hogy a nagy leszámolás még egy kötettel el legyen húzva. (Azért szerencsére annyira nem rétestészta, mint Kepler köteteiben Joona Linna és a nemezise hadjáratai.)

Nem minden tekintetben érte meg ez a folytatás. Etta szála lett a leggyengébb: a családi tragédiát már megismertük az előző alkalommal, az ő részéről most annyi a történet, hogy be kell fejeznie ezt az ügyet és egy újabb magánéleti változásra kell felkészülnie. Ahhoz képest, hogy mennyire megviselte a kisfia halva születése, most nagyon nemtörődöm módon kezeli a terhességét, és nem is szerettem, ahogy a kötet végéig asztal alá söpör mindent. Ott észbe kap, átértékel, de addig csak egy lassú, érdektelen nyomozás.

Érzelmileg nagyon távol marad most a nyomozónő. A felszín alatt ugyan forrnak benne dolgok, sok kimondatlan feszültség, de elnyomja ezeket, még az olvasó felé se nyitja meg Etta világát a szerző. Amennyire igen, az a drámái súlyához képest kevés.

A Csontember viszont előre lép, és sokkal jobban le is kötöttek az ő dolgai, mint a nyomában járó rendőré. Őt érzelmileg is közelebb hozza, és próbálja megmutatni, honnan erednek a megszállottságai. Ha a csontgyűjtés nem is lett érthetőbb, a nyulak hátrahagyása igen. Flashback jelenetek, de a jelenében levő események is magyarázva vannak.

Új áldozatra les, és egyes dolgok homályban maradnak a végéig, de egy sötét hangulat akkor is maradt benne. Kiszemel egy tanítványt, és utódot akar nevelni. Talán ez volt a szál, ami a leginkább megfogott. Egyáltalán, hogyan gondolta, hogy olyan könnyen behálóz egy kamaszt az elég bizarr gyűjteményéhez?

Saul és a Csontember dinamikája izgalmas, mert mindkettő taktikázik. Saul egyszerre sötétebb és tisztább a vártnál. Azt meglátta benne a férfi, miért lehetne alkalmas az utódjának, de Saul még harcol a késztetésekkel és bizonyos határokat nem akar átlépni. Cummins azt pedig elkapta, ahogy Saul egyszerre pozitív és negatív karakter. Lehet szánni, de néha nagyon ijesztő is a viselkedése. Még nem teljesen szociopata, de majdnem. Tudtam vele szimpatizálni, jó attól, hogy két színe is van: de ő teszi nyugtalanítóvá a történet végét.

Nem tetszik, ahogy Fiona Cummins mesél. Krimihez képest túl sok homályos kérdést hagy, és a fele történet nincs megírva, csak a végén elmagyarázza, hogy közben ez is, az is történt. Más zsánerben ok, de krimiben ez hiányjel. Logikát várok, következetességet, nem a semmiből felbukkanó gyilkosságokat és el nem mesélt tetteket.

A gyilkos és különféle áldozatai lelki oldala tette thrillerré. Jobban is a csapdák és a lélektani részek benne, mint Etta és Storm nyomozása.

Összességében elvoltam vele, de nem kerül be az emlékezetes krimik sorába. Hiába beteg dolog ez a csontgyűjtés, maga a történet nem lett emlékezetes.

Cummins: A gyűjtő – Mint krimi: 55% több szálú, egyes karaktereket mélyebben bemutató, de nem izgalmas krimi.

Szubjektíven: 60% Saul története lekötött, a krimit nagyon hiányoltam belőle. Nyújtott zárás.