Pszichét kutató, gyilkost kereső, kosztümös.

Max folytatja a kórházi gyakorlatát, és közben a családja már készül a közelgő esküvőre. Clara szépsége, kedvessége még mindig hatással van a férfira, de Max egyre inkább szembesül azzal, hogy nem úgy szereti a lányt, ahogy a leendő feleségét kellene. Lassan meghozza a döntést kettejükről, de közben Reinhardt felügyelőnek is szüksége van a szakértelmére. Egy bordélyházban, egy kaszárnya mellett végeztek brutálisan több örömlánnyal. Max segít szűkíteni a gyanúsítottak körét, miközben a katonaság mindent megtesz, hogy a katonáik ne kerüljenek a nyomozók látószögébe. Újabb gyilkosság történik, és lassan kirajzolódik a minta. Az állatkertben feldarabolt óriáskígyó esete sem külön ügy, ahogy erre egy ponton rájönnek.

Bár nem mostanában volt, hogy láttam a Tallis regényekből készült sorozatot, így is bizonyítást nyert újfent, hogy nekem jobban működik, ha előbb olvasom a művet és csak utána nézem meg a filmet. Nem csak azért, mert egy krimi esetén előre tudom, ki a gyilkos. Így fájóbban érintenek az eltérések.

Ahogy olvastam, vártam, hogy ugyanazok a fordulatok és megoldás lesz, mint a sorozatban. Viszonylag korrekten követte a tévé a regényt, de azért nem mindenben. Jellemző, hogy a magánéleti drámát lekövette, a krimi azonban egyszerűbb lett a sorozatban.

Egyik nyom vezet a másikhoz, és közben jön egy-egy felismerés, ami majd viszi a csapatot tovább. Alapvetően Reinhardt nyomoz, és Max közben véleményez neki. Meg is lepődtem, hogy nem éreztem úgy, hogy igazán részt vesz a nyomozásban. Pedig az agya jár az eseten, de szervesen nem kapcsolódik be a nyomozók munkájába.

Így kapunk mellette klinikai eseteket is – a kiemelt különben a kórházas tévésorozatok módszerével rárímel Max magánéleti konfliktusára. Pont akkor kap egy szerelmi őrültet, amikor a saját szerelmi életén töri a fejét, és az eset segít neki a saját helyzetét is felmérni.

Talán azért nem is éreztem jónak a krimit, mert Max egyik tevékenysége csak a sok közül. Amiket hozzátesz az esethez, az is csak konyhapszichológiának tűnik. Az irritált, hogy olyan megállapításokat tud tenni, mintha Sherlock Holmes Jr. lenne, ugyanakkor az elkövetőről közhelyeket dob be sorra. Ok, a regényben a pszichológia éppen fejlődő tudományág és még nincsen olyan gyakorlata senkinek, de így akkor is… szinte gyerekes, kevés.

Nem tud nem eszembe jutni, hogy Caleb Carr Laszlo Kreizlere majdnem ugyanebben a korban ténykedik, ő is Freud követő, csak nem Bécsben, hanem New Yorkban ténykedik. Mennyivel erősebbek azok a történetek… ez mintha egy rosszabb, európiai kópia lenne. A történet, a szereplők is – mások, saját történet, csak kevesebb.

Pedig maga az ügy, hogy ki és miért csinált, az még érdekes is. Ahogy megvan a gyilkosságok között az összekötő elem, kifejezetten élveztem a bűntény pszichológiájának visszafejtését.

Hangulatos az is, hogy a Monarchia Bécsébe járunk. A szerző megteremti a békés Bécs képét, de már elkezd hangolni a közelgő háborúra. Ez az, ami különben zavar. Annyira antiszemita, német nemzeti eszmék kezdenek terjedni a történetben, hogy szinte vártam, mikor jelenik meg egy Adolf Hitler nevű festőnövendék is a történetben. Pedig ez a történet az első, és nem a második világháború előestéjén játszódik!

Max alakja is szépen megrajzolt. Bár férfi karakter, hihetően és nem nőiesen adja át a szerző, hogy milyen konfliktusban van saját magával és az eljegyzésével kapcsolatban.

Vannak tehát benne jó dolgok, a koncepció is működik és eladható, csak éppen a krimi és a pszichológia vonal kapcsán sok a hiányérzetem vagy az egyszerűség.

Tallis: Bécsi vér – Mint krimi: 55% maga az ügy le van vezetve, de Max hozzájárulása fura, sok a magánügy.

Szubjektíven: 65% összességében elszórakoztat, Max szimpatikus, de kriminek sovány lett.