Kémeket kutató, álruhás, kosztümös, szerelmes.

Lady Amanda már gyermekként sem volt egy átlagos nemesi sarj. Hercegnőnek született, akinek bátyja örököli majd az apjuk címét, és akinek csinos húga majd előnyös házasságot akar kötni. Amanda azonban nem lett volna boldog egy ranggal vagy a vagyonnal. Ő eltökélte, csak akkor megy férjhez, ha a kérője a szívét is elnyeri, nem csak a szülei beleegyezését. Kamaszként soha fel nem adott, merész leveleket kezdett el írni bátyja legjobb barátjának, egy másik hercegnek. Bár az a barátság látszólag megszakadt, a lány napló leveleinek az a fiatalember marad a címzettje. Amanda már szinte vénlánynak számít, amikor a bátyja új titkárt hoz haza. A megnyerő fiatalember valamiben nagyon töri a fejét, nyomozgat és Amanda egy levelét is postára adja. Mire a lány észbe kap, már valóban levelez a herceggel és a titkár is egyre közelebb kerül hozzá.

A vártnál jobban tetszett, hangulatos volt, így el tudom nézni a második felét, amit gyengébbnek éreztem a kezdésnél.

Kezdjük talán azzal, hogy a történelem eléggé háttérben van. Ahhoz képest, hogy háborús helyzet van – a napóleoni korban járunk – ebből alig érezni valamit a történetben. Csak azért kell, hogy indokolja, miért tűnt el Ryland és hogyan kerül kémkedni Mirandáék házába. Különben elég röhejesnek érzem, hogy pont onnan ügyködnek a kémek, egy vidéki nemes házából. Akkor már valami politikailag aktívabb háztartásban lett volna érdemes beépülni. De ne legyenek nagy elvárásaim, ez romantikus regény. Nem is fogom kémregényként értékelni, mert Ryland nyomozása, a kémek leleplezése és azok a kis kalandok, amelyekbe a lánnyal keveredik, inkább csak a romantikus részeket feldobó kis színezetek.

A kötet első felében ezzel együtt elszórakoztam az álcákon, ahogy Amanda szembenéz azzal, hogy mit és kit akar az életében. Itt volt humor, és a kis kalandok sikeresen színesítették a történetet. Az elrablós, menekülős részt még szerettem is. Az írónő érdeme, hogy azt a kalandosabb részt ugyanúgy lehetett szeretni, mint amikor egy tea mellett beszélgetnek és jobban megismerik egymást.
A gondom az, hogy amint kiderül a titok, már nem tudok együttérezni a lánnyal. Nem hiszem el, hogy aki képes lett volna a hozományára támaszkodva elmenni egy szolga párjaként, az megsértődik, hogy a szerelme igazából gazdag herceg. Vagyis, annyira mű a konfliktus, hogy azon húzkodtam az orrom. Nincs is rosszabb, mint amikor a szerelmesek boldog befejezését egy mű konfliktus akadályozza, amelynek egyetlen célja az oldalszám duzzasztása.
Lehetett tudni, mi lesz a vége és az is lett. Még valami, amire egy romantikus történetben számítok, de azért mindig él a remény, hogy meglep a szerző. Itt nem tette.

A szereplők szerethetők, és azon kaptam magam, hogy megint a mellékszereplők kötöttek le jobban. A főszereplő szerelmesek túl szépek és jók, hogy igazak legyenek, a mellékszereplők kapják a színeket. Nem néztem meg, melyik szereplők válnak a következő részekben főszereplővé, de megnézném, kit talál magának Griffith és a húguk is. Főleg a lány, mert az elkényeztetett, szép csitrinek elég nagy fejlődésen is át kell mennie, hogy igazi kosztümös romantikus hősnő lehessen. Most még csak egy hiú libuska, de el tudom képzelni, hogy egy megfelelő férfi mellett több is kijön belőle.

Mélyebb tartalmat nem érdemes keresni benne. Női, kosztümös szórakoztató regény, aminek minden része ezt hangsúlyozza ki. A könnyed stílusa, a finom kis humora, a romantikát ellensúlyozó és feldobó kis kalandok.

A kellemes limonádé, ami nálam a kötet fő jelzője lesz. Az eleje jobban tetszett, a vége már sablonosabb, de elvoltam vele.

Hunter: Előkelő álarcosbál – Mint történelmi romantikus: 70% a történelem ténylegesen kevés, hangulatos és szórakoztat.

Szubjektíven: 70% több szereplőt is megkedveltem. Bírtam, hogy nem csak egy románc.