Fülszöveg: 

Mary, a Büszkeség és balítélet öt Bennet nővérének rút kiskacsája előbújik az árnyékból.

Janice Hadlow brit szerző újragondolta Mary Bennet sorsát: mi lenne, ha Mary élete másképp alakulna, mint ami az eddigi történetéből következik? Mi van, ha a könyvekbe menekülő középső lány végre rátalál önmagára, és megvalósítja azt, amit csinosabb, magabiztosabb testvérei már elértek?

Mary útja olyan, mint minden Austen-hősnőé. Meg kell tanulnia, hogy akkor számíthat a vágyott életre, ha képes elfogadni magát olyannak, amilyen. Le kell bontania magáról az elvárásokat, hogy kibontakozzon valódi énje – csak akkor van esélye a boldogságra és látja tisztán, hogyan válhat méltóvá a szerelemre.

Szerintem: 

Van az a mű, ami egy ismert történetet dolgoz fel, de nem a főszereplők szemszögéből. A legismertebb szerintem a Hamlet Guildensternék szemszögéből, de lehet, ma már többeknek lenne ismerős a Rómeó és Júlia csak éppen Benvolio és Rosaline oldaláról.

Ilyesmit alkotott Hadlow is, csak az ő fókuszában

a Büszkeség és balítélet áll. A főszereplője pedig a leghalványabb és legkevesebb vizet zavaró Bennet-lány, Mary. A könyv első fele pedig nem is nagyon tesz mást, csak kicsit másképpen értelmezi Mary jelenlétét az ismert Austen-történetben. Az ő találmánya, ahogy Mary pl. megpróbál összejönni az unokatestvérükkel, az idegesítő pappal, amikor Elizabeth egyértelműen kosarat ad. A kínos zongora- és daljátéka is ennek részeként jelenik meg, és nem egy Darcy előtt szégyellnivaló testvérként, aki észre sem veszi, mennyire kínos, amit művel. Nem véletlenül ezt emelem ki, mert ez az egyetlen olyan eleme van, amit nagyon nem szerettem, ahogy átdolgoz Hadlow. Mary komolyan megsértődik a nővérére, amiért odaküldte az apjukat és félrevonta, hogy ne tudjon tovább játszani. Még később is, az Austen-regényében történteken túl is haragszik ezért, és Elizabeth egy ponton elnézést is kér. De miért? Most komolyan, hagyni kellett volna, hogy tovább égesse magát?

De amiért megérte megírni a könyvet, nem a Büszkeség és balítélet háttérből. Az esküvők után előre ugrunk, és Mary ott már saját jogon szerepel. Nem a nővérei árnyékában álló szerencsétlen lány, hanem saját útra indul, megkeresi a helyét, önbecslését, még a szerelmet is. Addig csak Austen-másképp, de aztán Mary tényleg színre tud lépni. Az már nem csak egy átdolgozás.

Az egésznek modernebb is a hangvétele, mint amit Austen megírt. Ott a lányok férjhez akartak menni, boldogok akartak lenni. Mary kicsit más. Benne nincs megalkuvás, és valahol furának is találom, mennyire élesen kitart az elképzelése mellett, ha addig minden azt is mutatta, hogy az nem megvalósítható. Mert azért elég sok minden szól Mary ellen. Ok, a nővérei előnyös házasságokat kötöttek. De az nem változtat azon, hogy Mary hozománya alig valami. Az, hogy Darcy rokona lesz a férje, azért nem annyira vonzó, hogy felülírja a szegénységet. Abban a korban a nőnek nincs végzettsége, szakmája. Okos, olvasott – de mire mehet vele? Az egyetlen út a nevelőnőké, de amikor azt megemlítik neki, komolyan megsértődik. Nem is értem, mit gondolt. Mert hiába adja a történet egyik legellenszenvesebb személyének a szájába, attól még igaz, hogy Mary kegyelemkenyéren él. Rokonoknál él, vendégeskedik, nincs saját jövedelme, öröksége, otthona. Ok, ez egy szerető és összetartó család. Döbbenetemre még Lydia is helyet kínál neki. De akkor is igaz marad, hogy Mary mindenhol a plusz egy kerék. Mégis, eszébe sem jut dolgozni, reménykedik benne, hogy szerelemből férjhez fog tudni menni. Elisabeth veszi majd a ruhatárát. A nénjénél lakik és ő viszi magával a társaságba. Mary mindent akar, ha addig soha semmit nem is tudott megszerezni. És csak részben azért, mert ő a ronda testvér.

Talán ezért fura is, hogy az a lány, aki egészen addig fel sem tűnt, vagy csak kínos perceket okozott, most két komoly udvarlót is összeszed és a regény végére az a téma, melyik nyeri el a kezét. Igen, értem, mi az írói cél. Elég erősen nekimegy annak, hogy a szépség lenne minden. A belső értékek fontosságát emeli ki, hogy igenis, számít a személyiség is. Csak mintha kicsit eltolódna az egész a másik irányba: nehezen fogadom el, hogy az örök szégyenfolt csillogni kezdjen a társaságban. Ok, kupálódjon ki, találja meg a helyét, az önbizalmát. De többet nyer, mint amit még elhinnék.

A kölcsönzött szereplők egy az egyben azok, akiknek Austen is kitalálta őket. Nincsenek új színeik. Mary a fentiek szerint modernizálva lett. Az új szereplők típusok: az egyik udvarló a gazdag aranyifjú, a másik komoly ügyvédember. Ezeken túl meglepően kevés derül ki róluk.

A történet konfliktusa nem személyek, inkább előítélet és valóság között van. Egy nem szép lány is lehet boldog, lehet szerelmes és viszontszerethetik? Az anyjával az élen a szépséget mondják a meghatározó erénynek. A könyv igyekszik ennek cáfolata lenni – ha azért Mary sem marad a rút kiskacsa. Ha hattyú nem is lesz belőle, de csúf nem marad.

Személyes, belülről megfogott, női történet. Benne van az a színezet, ami miatt Austen világába is beleillik. A nyelvezete frissebb, de az atmoszféra megvan.

Nem volt rossz, de átütő sem lett. Ahhoz nekem nagyon el van nyújtva és pozitívabb a vége, mint amit reálisnak éreznék. De szépen illeszkedik Austen rajongói ízléshez, ez egy elfogadható adaptáció és továbbgondolás egyben.