Titkos menedéket mentő, császárral szembeszálló, régi hibákkal szembenéző.

Apollón megpróbáltatásai még nem értek véget: ugyan a liget felszabadult, de még van négy jóshely, amelyet meg kell mentenie és közben keresztük húznia a Triumvirátus terveit. A következő úticél egy jósbarlang, ami jelenleg Indianapolis mellett található. Leo és az erejét vesztett Kalüpszó kísérik el, és már érkezéskor azzal szembesülnek, mennyire komoly a helyzet. A második császár ide tette a székhelyét, a várost ellepik a szörnyei, a barlangot szigorúan őrzi és nagy játékokra készül, melynek nagy mészárlás lenne a tetőpontja. A Pihenőponton lelnek menedéket és új barátokat: itt otthonra lel minden lény, akinek nincs hova mennie. A császár nagyon szívesen földig is rombolná az egészet, sorra vadászta le a lakókat is. Apollón így kénytelen szembenézni a császárral, aki a múltban sokat jelentett neki – megmenteni embereket, mitikus állatokat és újabb múltbéli hibákkal szembesülnie.

A sorozat iránti szeretetem továbbra is megvan, és sok tekintetben Riordan megint egy nagyon jó könyvet adott az olvasók kezébe. El nem tudom képzelni, egy gyereknek mi belőle a megfogó üzenet, lehet, hogy az, ami nekem felnőttként?

De mielőtt ebbe belemegyek, nézzük az alapokat! Egyenes folytatása az előző kötetnek, és sok olyan szereplő is megjelenik, vagy említik, aki a korábbiakban volt fontos karakter. Így ez továbbra sem az a világ, amibe csak úgy, bármikor bele lehet ugrani. Igaz, a rész kalandja, a barlang felszabadítása és a császár – a nevét direkt nem írom ki, a regényben is rejtély egy darabig, hogy ki Néró mellett a triumvirátus következő tagja – legyőzése önmagában is értelmes, de annyi az átívelés, hogy nem érdemes össze-vissza olvasgatni.

Egyszerre érzem a rész kalandját jónak, és mégis kevésnek. Változatos, sok izgalmas epizód van benne – nagyon tetszett az állatkerti szabadító akció, vagy a végső összecsapás a császárral, de akár az is, amikor csak szekálják egymást a Pihenőponton -, de valahogy a nagy egészhez képest mégis kis epizódnak tűnik. Sok minden nyitva maradt nekem a részen belül is, amire zavar, hogy nem tértek ki. Az egyik: a végén a császár. Nem csak Apollón nem érti, hova lett. A másik, pl. Meg újabb pálfordulásának indoklása. Nekem nem tiszta, hogy a komoly árulása után miért jön vissza. Ok, ez a császár nem fontos neki, de el nem tudom képzelni, hogy Néró ellen is fellépne. Lesz még vele baj.

De sok szereplő kapcsán ki lehet hozni közös pontként a második esélyeket. Nagyon sokan vannak, akiknek jóvá kell tenniük a korábban történteket. Apollón folyamatosan azzal szembesül, hogy istenként milyen kegyetlen és embertelen volt, ami fel sem tűnt neki. Cudarul bánt a saját családjával is, és megint csak szégyenkezhet, amikor több korábbi tettének következményével szembesülnie kell. Egészen különleges az a mix, ahogy istenként elképesztő ereje volt, amikor néha valamit visszakap belőle, senki a nyomába se ér, mégis, gyáva volt mellette. Ezzel küzd most is, ő aztán nagyon szívesen küldene a csatasorba mást maga helyett, de Lester testében ez nem éppen egyszerű. Az ő kapcsán folyamatos a személyiségfejlődés, fokozatosan tanul a félistenektől és a körötte levőktől. Talán bután hangzik, de minél több minden éri, annál jobb ember kezd lenni.

De mondhatnám Meget, Litet is – Lit különben is hatalmas figura. Apollón nem véletlenül látja meg kettejük között a hasonlóságot. A császár egyik hű embere, veszedelmes ellenfél, aztán lassan kiderül, hogy csak egy megtévedt fiú, aki egy helyet keres magának a világban. Az otthont, amit az apja – Midasz király, különben – nem teremtett meg számára. Riordan remek kis egysorosokat írt neki, és a végső csatában is fontos szerepe lesz.

A regény gyönyörűen hozza, kimondva és példákon keresztül is, hogy nincs olyan, aki ne kaphatna egy második esélyt. Ha nem lennénk képesek megbocsátani, nem lenne másunk, csak ellenségünk.

Nekem így a személyes fejlődés és a megbocsátás könyve lett a kalandok és a humor mellett A sötét prófécia. Hiszen a főhősnek rá kell jönnie, hogy milyen hibái voltak, hogy a hatalom nem azt kellene jelentse, hogy megtehet, amit csak akar. Valamint, mindenki hibázhat – és megpróbálhatja helyrehozni a tévedéseit.

Igen, minden mellett még vicces is ez a könyv és Riordan hozza a tőle várt tébolyult ötleteket. Képzeljetek el egy gladiátor viadalt Forma1 sportkocsikkal, elefántokkal és beöltöztetett struccokkal… De vannak itt beszólások, szerencsétlenkedések és az sem semmi, ahogy pl. Kalüpszó beszólogat az istennek. Amikor ő játssza a kart az életmentő színdarabban, azon szakadtam.

Azért azzal bajban voltam, amikor az állatok szenvedtek. Megfigyeltem, újabban erre vagyok kiemelten érzékeny. Itt is: egy elefánt, egy griff – az ő szenvedésük kifejezetten szíven ütött. Pláne, hogy Riordan ezeket a szereplőket is nagyon szerethetőre írja. Bátrak, ártatlanok, és az ember túl könnyen bántja őket. Nekem így volt egy állatbarát olvasata is a könyvnek.

Összességében szerettem ezt a részt is, és menni fogok tovább a lángoló labirintusba a szereplőkkel.

Riordan: A sötét prófécia – Mint gyerekkönyv: 95% humoros, kellően kalandos és még érzékenyíti is tud mellette.

Szubjektíven: 90% miközben egy kalandnak működött, valami nagyobb sztorit vártam.