Fülszöveg: 

A tizennégy éves Mona más, mint a város védelmével megbízott mágusok: nem tudja uralni a villámlást, nem tud beszélni a vízhez. Familiárisa egy kovászkeltető, mágiája pedig kizárólag kenyéren működik. Kényelmes életet él a nénikéje pékségében, ahol mézeskalács embereket bír táncra.

Élete azonban fenekestül felfordul, amikor egy holttestet talál a pékségben. Egy orgyilkos járja a város utcáit, varázsnépekre vadászik, és úgy tűnik, Mona a következő célpontja. Ráadásul a hirtelen mágusok nélkül maradt, káoszba zuhant városban talán még az orgyilkos lesz Mona legkisebb problémája…

Szerintem: 

Az utóbbi 2 évben talán a legszórakoztatóbb fantasy meglepetés számomra a Legendás latték volt, amelyben egy harci ork nyitott kávéházat. Ehhez fogható élmény volt a Varázslókalauz, amivel

tulajdonképpen csak egy bajom van.

A baj pedig – a címe. A történet után értem, mire és hogyan utal, de most komolyan: kinek lesz kedve elolvasni a ’Varázslókalauz önvédelmi sütéshez’ című könyvet? Gagyinak tűnik és a cselekmény ismerete nélkül mégis, mit kezdjünk azzal, hogy önvédelmi sütés? Igaz, itt az angol verzió se jobb, de annyira jó lett volna egy frappáns cím… Mert a történet nagyon ötletes és kreatív, csak a címe nem tudja ezt tükrözni.

Ha viszont olvasni kezdi az ember, nehéz letenni. Ennek két oka is van: az egyik maga a cselekmény. Pörög, változatos és izgalmas végig. Van rejtély, összeesküvés, mágikus csaták, sorozatgyilkos és nyomozás, közben meg egy olyan város hétköznapjai, ahol a varázstudó emberek is dolgozhatnak és békében élhetnek. Itt egyszerűen nem lehetett kiszámítani, mi jön még és végig le tudott kötni Kingfisher.

A másik a stílusa. Énelbeszélő, néha kissé szatirikus és frappáns végig. Gördülékeny, mesélős, humoros. Simán csak jó volt olvasni a beszólásokkal, belső narrációkkal és az egésznek a hangulatával. Ugyanolyan jól működött a mulatságos része, mint amikor drámai és fájdalmas részek vannak.

A cselekményre, a stílusra, de főleg a kitalált mágiára is azt tudom mondani, hogy nagyon kreatív. Itt van különben az önvédelmi sütés magyarázata is – hősnőnk, Mona egy péklány. A tészta az, ami engedelmeskedik neki. Nem ég meg a sütőben, friss marad a kenyér, a mézeskalács figurák táncolnak a kedvéért. Gyenge és jelentéktelen mágusnak is tartja magát. Azonban olyan helyzet áll elő, hogy neki és barátainak kell megmentenie a várost a támadó zsoldosoktól. Jöhet az önvédelmi sütés – gonosz mézeskalács emberkék, akik megőrjítik az ellenfelet. Óriás kenyéremberek, akik gólemként szállnak szembe a zsoldosokkal. Meg sok más is. Eszméletlen ötletei vannak a szerzőnek és nem csak Mona mágiáját tekintve. Halmozza a mellékszereplőket, akik mágiával vagy anélkül helyt állnak, kreatívok és szerethetők.

Van is egy rész benne, amikor a mágia erejéről van szó. Ami különben a regény mottója is lehetne – nem az számít, hogy erős vagy gyenge mágiád van. A legjobb mágusok gyakran gyengének számítanak erejük tekintetében – viszont, nagyon kreatívok voltak. Hoznak is pár példát, és majd az önvédelmi sütésben is láthatjuk ezt. A lényeg az ötletesség, a képzelőerő, nem a nyers erő. Ettől aztán a regény is színes és frappáns.

Kingfisher képes arra, ha már a világáról írok, hogy új mágiát és ötleteket hozzon be. Ethan mágus, a királyság védelmezője kapott talán egyedül tipikus és unalmas erőt – Zeuszhoz/Thorhoz hasonlóan lehívja a villámokat. A többiek viszont kénytelenek ötletesek lenni és kitalálni, miből mit lehet kihozni. Van pl. egy lány, aki képes a tornádóval beszélni. (Csak mivel erre nincs tornádó, nem sokra megy vele.) Mert igen, ezen a téren is van humor.

A szereplők eléggé fekete-fehérek, de mivel fantasy meseként olvastam, még szerettem is így őket. Van egy-egy negatív vagy csibészes vonásuk, de a jók összeszedik magukat, áldozatokat hoznak, hősökké válnak. A gonosz meg egyszerűen hatalmat akar és nem nézi, ez mibe kerül. Itt simán a kedvenceim közé tudott kerülni a főszereplő is, pedig hajlamos vagyok idegenkedni az önbizalom hiányos, időnként nyavalygó lányoktól. Mona viszont olyan humort kap mellé, úgy össze tudja szedni magát, hogy itt nem volt ilyen bajom. A top szereplő számomra viszont Orsó lett, a nővérét elvesztő utcagyerek, aki Monában találja meg majd az új testvért és küzdik át magukat együtt a cselekményen. De említeni kell Mona önérzetes mézeskalács emberét is, aki a Shrek Mézijét megszégyenítően lép elő teljes jogú mellékszereplővé és követel helyt magának, nem csak egy életre keltett sütiként.

A humoros, kalandos cselekmény mögött pedig tartamot is találunk. Sok van benne a hatalom természetéről, a vezetőkről és az emberek azon gyengeségéről, hogy bánnak azokkal, akik mások. De olyan szépen bele van dolgozva a cselekménybe, hogy nem érzem szájbarágósnak. Mégis, fontos kérdések ezek, és beszélnek is róluk.

Talán már érthető, miért szerettem meg annyira ezt a könyvet. Nagyon ötletes, izgalmas, jókat nevettem rajta, szerettem a szereplőit és még tartam is akad benne. Soha rosszabb fantasy könyvet vagy sütit!

Idézet: 

Ha időd nagy részét egy döglött lóval töltöd, megtanulod tisztelni mások fura kisállatait.