– Miért cserélne el valaki egy életre szóló tehetséget pár év dicsőségért?
Luc mosolya elsötétül.
– Mert az idő mindenkivel kegyetlen, de a művészekkel a leginkább. Mert a szem elgyengül, a hang megkérgesedik, a tehetség pedig elhalványul. – A férfi közel hajol a lányhoz, és azujja köré csavarja az egyik tincsét. – Mert a boldogság röpke, a történelem örök, és a legvégén mindenki arra vágyik, hogy emlékezzenek rá.

A történetek lehetőséget kínálnak a fennmaradásra. Az emlékezésre. És a felejtésre.
A történetek sokféle módon ölthetnek testet: szénrajzokban, dalokban, festményekben, versekben, filmekben. És könyvekben.
Addie rájött, hogy a könyvekkel ezer élete is lehet – vagy erőt meríthet egy nagyon hosszúhoz.

Mintha az ember nem vágyhatna máshová, ha valahol jól érzi magát.

Nem akarok úgy meghalni, ahogy éltem, ami egyáltalán nem is élet.

Idő – milyen gyakran hallotta, hogy úgy utalnak rá, mint az üvegbe zárt homokra, amely szilárd és állandó! De ez hazugság, mert a lány érzi, hogy egyre gyorsabban telik, és száguldva közelít felé.

A világnak egyre nagyobbnak kellene lennie. Ő viszont úgy érzi, hogy csak zsugorodik és egyre szorosabb, és mintha láncok tartanák fogva a végtagjait, miközben görbülni kezdenek a saját teste lapos vonalai (…)