Fülszöveg: 

Egykor ​négy világ létezett, és úgy simultak egymásra, mint egy könyv lapjai. Mindegyiket átjárta a csodálatos hatalom, miközben egyetlen város kötötte össze őket: London.

A mágia azonban túl gyorsan burjánzott, a világok pedig önvédelemből rákényszerültek, hogy bezárják a kapuikat egymás előtt. Az idők során aztán megritkult azon mágusok száma is, akik még képesek voltak kinyitni ezeket a kapukat.

Napjainkban már csak háromról van tudomásunk: Kell Mareshről Vörös Londonból, Szelina Bardról Szürke Londonból, és Holland Vosijkről Fehér Londonból.

Megjelenik azonban Fehér Londonban egy új mágus, Kosika, és váratlanul elfoglalja a trónt. A fiatal királynő hajlandó vérrel táplálni a városát – még a sajátjával is –, ám ezzel olyan óriási erőt szabadít fel, amely felett nem biztos, hogy képes uralkodni.

Eközben Vörös London királyi családjának életét lázadók fenyegetik, akik a királyság intézményének ledöntésével akarják kiegyenlíteni a hatalmi viszonyokat.

A régi barátok és új ellenségek szövedékében ráadásul felbukkan egy lány, aki egy rejtélyes szerkezet birtokába jut. A lányt Tesnek hívják, és szokatlan képességével az összes világot veszélybe sodorhatja.

Szerintem: 

A mágia árnyalatai nagy kedvencem, a kedvenc könyveim a szerzőtől, pedig több regényét is igencsak szeretem. Így egyszerre örültem is, meg kaptam gyomorfájást is, hogy itt a folytatás. Olyan jó visszamenni ebbe a világba, de előzetesen

rettegtem tőle, hogy nem fog tetszeni, hogyan alakul a kedvenc szereplőim élete, vagy valami éri őket és az nekem is fájni fog.

Ok, itt veszek egy nagy levegőt. Schwab új sorozatba kezdett – igen, az előzményei A mágia árnyalatai trilógiában szerepelnek, és nagyon sok szereplő további sorsát ismerhetjük meg innen. Ugyanakkor eltelt közel 10 év, sok minden változott és ez már tulajdonképpen nem ugyanaz a világ, amitől elköszöntünk pár éve. Bár mindenkit arra bíztatok, hogy az előző sorozatot is olvassa el, de aki csak most kapcsolódik be, meg tudja tenni. Van annyi utalás, hogy aminek a jelen történetében jelentősége van, össze van foglalva és meg lehet érteni. De a történet teljesen új, megváltozott világban, több új szereplővel, csak a régiek részvételével is.

Ok, akkor egy bekezdés erejéig visszakapcsolom a megszállott felem. Kell Maresh a legnagyobb kedvencem ebben a sorozatban, így azért nekem a regény első fele azzal, ahogy megtört a mágiája, szenved tőle, hát gyomros volt, pedig számítottam rá. Emlékszem, a trilógia végén pont ezen kattogott az agyam, hogy azért még képes az antari mágiára, vagy meg kell tanulnia szimpla emberként élni. Most itt a válasz, és Schwab gyönyörűen felépítette, hogyan telnek a napjai, Lina hogyan igyekszik egyben tartani. Még Kay-t is megismerhetjük, aki jó példa arra, hogy amíg élsz, valamit lehet tenni. Ha a régit nem is kaphatod vissza, nem kell befeküdni a sírba és várni a véget. Nagyon át tudtam érezni a helyzetüket – Lináét is, aki tanítja a mágia nélkül is élni, de Kellét is, aki viszont azzal szembesül nap mint nap, mit áldozott fel.

Roppant jó lett, hogy Rhy és Alucard milyen életet épített fel magának. Az egyik legérettebb és nem hagyományos család az övék, amit Nadiyával és a királyi pár gyermekével alkotnak. Mivel Rhy itt már a király, gondoskodnia kellett utódról. Megnősült, Nadiya a neje, de mindenkinek teljesen rendben van, hogy Alucard is a csomag része. Ő is hitves, és a nővel baráti a kapcsolata, meg tudnak osztozni a közös férjen. A gyerek is mindkét férfit apjának szólítja, bár egyértelműen Rhy lánya biológiailag. Mindeközben Vörös Londonban a politikai helyzet is izgalmasan alakul: mivel Rhy nem varázsképes, őt okolják, amiért csökken a mágia a városban. A Kéz meg akarja ölni. Mindenki keresi a titkos szervezetet, le akarják őket leplezni, míg ők Rhy életére törnek. Van akció, nyomozás, cselvetés és minden fokozódik is, amikor Kell és Lina hazatérnek a tengerről.

Vagyis, van a történetnek egy személyes és egy politikai színtere. Mindkettőben vannak ármányok és konfliktusok, meg elég nagy meglepetések. A Kéz ügyesen van felépítve, és Schwab jó szokásához híven még a záró fejezetbe is tud olyan fordulatot írni, hogy csak néztem.

Az új szereplők között is nagyon meg lehetett szeretni sokakat. Tes, a lány, aki látja a mágia szövetét és képes is hozzányúlni. Ezermesterként dolgozik, szervezetten rejtve a személyazonosságát. Szimpatikus, kedves, tehetséges. Plusz, nekem az első feltűnésétől azon járt az agyam, Kell mágiáját is össze tudná-e foltozni. A végére kiderül. Nadiya nekem inkább érdekes, mint szerethető. Egy modern női karakter. A találmányai, elméletei és játszmái érdeklik. Erkölcsileg mintha nála nem is lenne jó vagy rossz, csak lépések és következmények. Az, ahogy képes elfogadni a nem hagyományos házasságát – még tetszik is neki, hogy nem kényszerítik hagyományos női szerepbe, és élheti az életét, amit mindig szeretett volna – szerethetővé tehetné. Az is, hogy gondoskodó anya. Csak az, ahogy a tudományt mindenek elé helyezi, akaratlanul is veszélyt gerjeszt, és fel sem fogja, nehezen emészthető. Kosika, akiről még nem döntöttem. Hollandot a trilógia végére megszerettem, és fájt érte a szívem. Most látjuk, mi történt utána Fehér Londonban, és ki követi a trónon – ő Kosika. Még nem tudtam eldönteni, hogy hős vagy egy új gonosz emelkedik fel belőle. Ahogy abban sem vagyok biztos, hogy valóban Holland árnya segíti a lépéseit. Simán el tudom képzelni, hogy megint a gonosz ármánykodik. Megosztónak érzem, ahogy Kosika közel van egy vallási fanatikushoz. Jót akar, alapvetően a jelleme is pozitív, de benne nagyon érzem a lehetőségét egy katasztrófának. De ezért is szeretem ezt a világot – akit utáltam, hőssé nőhet, míg mások nagyot bukhatnak.

A cselekmény egyre jobban belelendül. Az előzménykötet vége után lassúnak éreztem a kezdést, ha értem is, hogy megint be kell mutatni a világot, a szereplőket és fokozatosan a világába ereszteni az olvasót. Szerencsére majd felgyorsulnak a dolgok, jönnek a fordulatok és kalandok, a mágia. A végére már faltam a fejezeteket.

Schwab humorát, az elbeszélés gördülékenységét, a párbeszédeket is mind szeretem tőle, és még akkor is találtam valami jót benne, amikor már alig vártam, hogy a cselekmény is haladjon. Még nyelvi humort is képes beletenni úgy, hogy egy kitalált nyelven játszik. Mint a bagoly, akit Tes keltett valamiféle életre – az ő neve Kell nevét idézi, amin Kell, Lina, de még Alucardék is a fejüket fogják, hogy ez beteg vagy aranyos.

Zárásul annyit, hogy így kell sorozatot nyitni és folytatni is. Van saját cselekménye, egy kalandot lezár, miközben mindezzel valami sokkal nagyobbat vezet fel. Akár a Kéz, akár Fehér London – el sem tudom képzelni, mi lesz még itt.

Idézet: 

Mi csupán egyetlen pillanat vagyunk, felség. És a pillanatok elmúlnak.

- Átkutattam a lányt, csak a biztonság kedvéért. Egy halott baglyon kívül nem találtam semmit.
– Hogy mi? – kérdezte egyszerre Rhy és Alucard.
– Azt állítja, háziállat. Van egy kék és egy fekete szeme, és Varesnek hívják.
– Nem tudom eldönteni – mondta Rhy –, hogy ez bűbájos-e, vagy inkább morbid.
– Mindkettő – vágta rá egyszerre Kell és Lina.