Fülszöveg: 

Morgan Grant és tizenhat éves lánya, Clara, a legkevésbé sem szeretne hasonlítani egymásra.

Morgan elszántan meg akarja óvni a lányát attól, hogy ugyanazokat a hibákat kövesse el, mint ő maga: túl fiatalon teherbe essen és férjhez menjen. Morgannek akkor félre kellett tennie az álmait.

Clara nem akar anyja nyomdokaiba lépni. És az ő kiszámítható anyukájával amúgy sincs bennük semmi közös, fikarcnyi sem.

Harcos természetükkel és egymásnak ellentmondó céljaikkal Morgan és Clara rettentő nehezen tud együtt élni. Csak Chris tud békét hozni a családi otthonba, Morgan férje, Clara apukája, a család oszlopa. De ez a béke darabokra törik, mikor Chris karambolozik – tragikusan és sok kérdést felvetve. A szívet tépő és tartós következmények jóval túlnyúlnak Clarán és Morganen.

Morgan küszködik, hogy megint felépítsen mindent, ami összetört körülöttük, és végül annál talál vigaszra, akitől a legkevésbé várná. Közben Clara egy olyan fiú felé fordul, akitől eltiltották. Minden egyes nap újabb titok, neheztelés, félreértés választja el anyát és lányát. Már-már annyira, hogy talán lehetetlen visszatalálniuk egymáshoz.

Szerintem: 

Ilyenkor vagyok bajban. Zsánerében jónak tartom ezt a regényt, érdemes elolvasni, és mégsem szerettem. Sőt, helyenként

komolyan fogtam a fejem, hogy ezt a történetet én nem akarom megismerni.

Bár, ha pontosabb akarok lenni, a fele nem tetszett. Morgan szemszöge. Az a halálom, amikor a szereplők a kommunikációs gondjaik és a félelmeik miatt boldogtalanok. Ilyen értelemben, pláne ennek a nőnek az életére találó a cím. Morgan ott, 17 évesen érzi, hogy nem Chris a szerelme, minden arra mutat, hogy Jonah kellene neki. Annyira látszik abban a kevés jelenetben is, hogy Jonah és Morgan szerelmesek egymásba, Chris és Jenny éppen csak a barátjuk/barátnőjük, de nem őket szeretik. Csak egyik sem mer szólni. Aztán az eredmény: elrontott életek. Mert nem mertek megszólalni.

Mindent ide lehet visszavezetni, és ebből jönnek az újabb kommunikációs gondok és a titkok. Ok, valahol meg tudom érteni, hogy Morgan 17 évesen, teherbe esve akart adni egy esélyt a gyereke apjának, de nem hiszem el, hogy nem jöttek rá 17 év alatt, hogy nem passzolnak össze. Pláne, hogy Chris összejött a felesége húgával és teherbe is ejtette. De senki nem beszél, mindenki szenved. Hogy én ezt mennyire rühellem…
Így hiába jó mellette a gyászfolyamat, a düh, vagy ahogy Morgan 17 év után végre szembe mer nézni magával és az igazi érzéseivel – addigra engem már elvesztett. Nem rossz karakter, Hoover a szokásos érzékenységével építette fel, és mégis, én nagyon nem szerettem őt.

Clara és Miller története sokkal jobban bejött. Abban is benne van a gyászfolyamat, és tetszett, hogy a lány kamaszként reagál le dolgokat. Ahogy az anyját bántani akarja, ahogy az álmaiért próbál küzdeni, vagy ahogy Millerrel kerülgetik egymást.
Itt is vannak érzelmek, hibák – és a kommunikációs gondok, félelmek itt is beköszönnek. Pl. Clara és Miller is rég tetszenek egymásnak, és ők is sokáig húzzák, mással próbálnak lenni. Csak Miller megteszi azt, amit Morgan és Jonah nem mertek. Miller szakít a barátnőjével és ad egy esélyt kettejüknek. Ők ki fogják mondani az érzéseiket, és nem kell eltelnie 17 évnyi elrontott életnek, hogy meglegyen a boldog vég számukra. Ok, lehetne mondani, hogy nekik könnyebb, mert Miller nem Clara húgával jár, de akkor is nagyon hasonló a két helyzet. És a fiatalok kezelték jobban.

Érdekes attól is a regény, hogy mennyire pozitív szereplőket mozgat a jelenben – és mi van a 'rosszakkal'. Miller, Clara, Morgan és Jonah is erkölcsi értelemben jók. Ha tudok is rossz tulajdonságot mondani rájuk, azt túllépik, megoldják. Chris és Jenny – ők a rosszak, akikre mérgesnek lehet lenni. Amit művelnek Morgan ellen, vagy amit Jenny tesz Jonah-val, az egyenesen disznóság. De hogy lehet haragudni és rossznak látni azokat, akik meghaltak? És attól jó a könyv, hogy ez benne van, egy érzelmi katyvasz, sok nehéz kérdés, és a szereplők feldolgozzák. Igyekeznek limonádét csinálni a kapott citromokból. Azért az megfordult a fejemben, ha nincs az autóbaleset, mi lett volna, ahogy Jonah rádöbben, hogy a fia kiköpött Chris és nem is a fia. Mit mondott volna Jenny és akkor mennyire omlik össze mindenki…

Olvasmányos, érzékeny, és tetszett az is, hogy Hoover humort is csempészett bele. Miller nagyapja nagy figura, és az a poén a levegővel – működött. Tetszett, hogy benne tudott lenni nagy fájdalom, sok harag, de mellette megható és szép pillanatok is; egyszer nevettet, egyszer sírni kellene rajta.

Jól össze van rakva a történet – a cselekménynek és a szereplők érzelmi fejlődésének, továbblépésének is megvan a saját íve.

Vagyis, marad a kezdő gondolatom: jónak tartom ezt a regényt, csak éppen nem szerettem.

Idézet:

Mindig az igazság a legjobb választás.