Fülszöveg: 
Vajon lehetséges a jóvátétel, ha úgy tűnik, minden elveszett?
Carmine DeMarco hűséget esküszik a maffiának, hogy megmentse szerelme, Haven Antonelli életét, és ezzel hatalmas áldozatra kényszerül. Amikor Chicagóba küldik, hogy a Cosa Nostrának dolgozzon, nem viszi magával a lányt, mert nem akarja veszélybe sodorni. De ahogy egyre jobban belemerül a bűn szörnyű világába, rájön, hogy képtelen életben maradni Haven nélkül.
A lány döbbenten és fájó szívvel veszi tudomásul, hogy Carmine elhagyja. Meg kell tanulnia, hogyan boldoguljon nélküle a világban. A szíve sajog a veszteség miatt, de életében először döntéseket hoz, és megvalósítja az álmait, pedig soha nem gondolta, hogy képes lenne értük tenni. A múlt ugyanakkor sem ő, sem Carmine számára nem zárult le. Haven sötét titkokat fedez fel a családról, ahol édesanyjával rabszolgasorban élt, és arra is rájön, hogy miért olyan fontos az ő szerepe a hazugságok hálójában. Ráébred, milyen szörnyű fájdalom vár még rá és szerelmére. A jóvátételhez pedig szenvedniük kell…
Szerintem:
Elég sokat kellett várni erre a folytatásra, és nem tudom azt mondani, hogy megérte. Minden, ami benne van, szinte
egy utóhangban elfért volna. Ehhez képest el van nyújtva egy hosszú regénynek, és folyamatosan zakatolt is az agyamban, hogy kellett ez így és ilyen terjedelemben?
Egyrészt, a szerelmi nyüglődés tiszta felesleges és időhúzó. Ha meg is tudom érteni, hogy Carmine miért akar adni egy esélyt Havennek, hogy más élete legyen, amit kihoztak belőle csak egy fájdalmas nyüglődés. Pláne, hogy Haven szinte szó szerint azt mondja el Carmine-nak, amikor végre átlátja, hogy a fiú mit és miért tett, amit Dominic is elmondott az öccsének, amikor az Haven megkérdezése nélkül elmenekült és így tette szabaddá a lányt. Mintha nem lett volna egyértelmű, hogy ha engedik Havent választani, akkor már az elején is tudta volna, kit akar és mit kész ezért feláldozni.
Amíg pedig külön vannak a szereplők, lényegében nem történik semmi a történetben. Másként, de csak szenvednek mindketten, és ezt rossz volt olvasni. Mondjuk, azt sem éreztem sokkal hitelesebbnek, amikor megint együtt voltak, és hirtelen minden szép és jó lett. Ha meg Carmine megint aggódni kezdett volna, Haven mindig lenyugtatta, hogy ő pont ezt akarja mellette. Vagyis: a konfliktus annyira mű volt, hogy valósággal lefolyt a lapokról.
A regény másik fele maffiaélet, és ez még annyira sem tudott lekötni. Az volt belőle a lényeg, hogy Carmine meddig képes elmenni, hogy biztonságban tudja a szerelmét. Hogy ő mennyire szenved attól, hogy bűnözni kényszerítik. Furcsa is volt nekem, ahogy tulajdonképpen csicskaként fográk be, miközben ő egy maffia herceg. Most akkor számít, vagy csak gyalog? Fura volt a hatalmi hierarchia.
Közben persze nagyobb szinten is mentek a hatalmi harcok és ármánykodtak a mellékszereplők. Ki volt besúgó, kit és miért váltottak le, meg ilyesmik. De Carmine ezekben nincs benne, legfeljebb a végeredmény rá is hatással van. Kétlem, ha a végére más lett volna a don, elengedték volna. De így megkapta ajándékba a szabadságát, miközben úgy lehetett tenni, mintha alkalmatlan lenne a maffiára és így inkább menesztik. Könnyű megoldás.
Azt is nehezen veszi be a gyomrom, hogy az bárkinek jó, hogy így, belekényszerítenek ebbe az életbe embereket. A 18-19 éves Carmine nagyon kétlem, hogy bármi olyasmit hozzá tudott volna tenni a szervezethez, amire szükségük volt. Volt egyáltalán ennek bármi értelme azon túl, hogy el lehetett vele húzni még egy kötetre a sztorit?
Vagyis, se a maffia, se a szerelmi szál nem tetszett igazán. A cselekmény lassú is, kevés is, és a visszatérő elemek, mint Carmine ivászata, vagy ahogy a felnőttek kifejtik, hogy kellene a többiekek élni, még unalmasabbá és ismétlődővé is teszik.
Abszolút karakterközpontú, és arról szól, ki hogyan szenved meg lesz boldog a párja mellett. Mindenki nagyon átél dolgokat, és még annak is sikerül bonyolódó érzelmi életet összehozni, aki látszólag egészen szociopata.
Bár new adult regény, annyira középiskolásan szerelmes és érzelmes, hogy szerintem tiniként többre értékeltem volna, mint most vagy az első rész idején.
Idézet:
Az életben a legjobb dolgok nem köthetők helyekhez. A szerelem, a barátság, a boldogság…
Azt hiszem, időként a dolgok választanak bennünket. Olyan, mint a lélegzés. Természetes. Magától történik. Visszatarthatjuk a lélegzetünket, és megpróbálhatunk többet nem lélegezni. Egy pár percig ez működhet, de aztán elvesztjük az eszméletünket. Ez a természet rendje. Nem tudunk nem lélegezni.
