Fülszöveg: 

Wallace ​Price éppen a saját temetésén vesz részt, nagyon furcsán érzi magát, és amikor találkozik a kaszással, gyanítani kezdi, hogy valóban meghalt. De ahelyett, hogy egyenesen a túlvilágra vezetnék, egy különös teaházban találja magát, a hegyek között. A tulajdonosa egy Hugo nevű férfi, aki teával és süteménnyel várja az élőket, valamint révészként szolgálja a lelkeket, hogy megkönnyítse számukra az átkelést.

A sikeres és céltudatos ügyvéd azonban nem akarja feladni addigi életét, mindenáron vissza akar térni megszokott világába, csakhogy nem hagyhatja el a teaházat. Szerencsére annak furcsa és titokzatos lakói támogatást nyújtanak neki, hogy elfogadja a helyzetét, és felfedezzen olyan dolgokat, amik addig ismeretlenek voltak a számára. Aztán, amikor eljön a teázóba a menedzser, és egy hetet ad neki a túlvilágra való átkelés előtt, Wallace megpróbálja bepótolni mindazt, ami kimaradt az életéből.

Szerintem: 

Még csak a 2. kötetem a szerzőtől, de

így is döbbenetes, mennyire hasonlít egymásra ez a két általam olvasott regény. Bár nem akarom összehasonlítani őket, azért ezt nem bírom ki, hogy ne állapítsam meg, a cselekmény magja mennyire egyezik.

A ház az égszínkék tengernél és A suttogó ajtón túl közös vonásai:
– mindkettő főszereplője egy magányos, életével látszólag elégedett férfi. Ám a cselekmény során rádöbbennek, hogy mi hiányzott az életükből és megváltoznak. Nagy a személyiségfejlődés!
– mindkettőben egy különös ház életébe kapunk betekintést.
– minkét házban különc szerzetek laknak, és az a legkisebb furcsa bennük, hogy milyen természetfeletti erejük van.
– LMBTQ szerelmi szál.

A keret azonban más, és ezzel együtt egy másik téma, amiről most Klune kifejti a véleményét. Hősünk, Wallace meghal, és szellemként kerül be a teaház lakói közé. Rengeteget beszélnek a halálról, arról, hogy mi jön később. Most nem a különcök, a másság elfogadása, sokkal inkább az a lényeg, hogy a halál is az élet része és nem lenne szabad félni tőle. Igen, az ismeretlen ijesztő, de nem lehet elkerülni. Úgy kell élni, hogy tovább is tudjunk lépni, amikor jön az új szakasz.
Ez egy bölcs könyv, tele van magvas és idézhető gondolatokkal. Néha meg is álltam, és ízlelgettem a mondásait.

Felemelőnek éreztem, hogy bár a halálról szól és bőven akad benne tragédia, mégis, pozitív tud lenni a hangulata. Ha szomorú is éppen a cselekmény alakulása, akkor is hangulatában egy pozitív és boldog könyvet olvastam, ami jól esett a lelkemnek. Fura is egy halálról szóló könyvre azt írni, hogy napsugaras és lélekmelegítő, de annak éreztem.

Színesek a karakterei és élettel teliek, még a szellemek is. Alapvetően pozitív hősökkel van tele, és nagyon szerethetők. Nekem a menedzser is abszolút egy kedvelhető alak, és nem is értettem, miért tartottak tőle annyira a teaházban. Az, ahogy gyerek és szarvas alak között vált, még aranyos is.
Aki valamennyire negatív, egyedül a szellemidéző szélhámosnő jut eszembe ilyen alakként, ő is inkább humoros elemként van jelen és nem hoz magával sötétséget. Jót akaró, kedves, egy-egy vonásukban humoros karakterek regénye ez – Wallace meg ilyenné válik, mert az elején kb. olyan volt, mint Scrooge szenteste előtt.

A cselekmény talán kevés, de itt nem is az a lényeg. A személyiségfejlődés, a szereplők építése, az érzelmek adják el ezt a kötetet.
Ha valami hiányérzetem van, az inkább a kevesebb humor miatt van. Ez inkább merengő, elmélkedő könyv, és nem nevettet meg. Pedig tudom, hogy Klune olyat is tud.

Idézet: 

Sosem elég, igaz? Az idő. Mindig azt hisszük, hogy rengeteg van, de amikor igazán számít, rájövünk, hogy egyáltalán nem elég.

Nem mindig az a fontos, hogy mit kaphatunk meg, és mit nem, hanem az a munka is, amit beleteszünk valamibe.