Fülszöveg: 

Jack London az aljas kisszerűségnek kiszolgáltatott sors és a történelem, az emberi lét gazdagságát uraló szellem kettősségét írja meg 1915-ös fantasztikus regényében. Főhőse, Darell Standing ketrecbezárt fenevad az Államok legkegyetlenebb börtönének magáncellájában. Egykor a tudományos elit tagja volt, most azonban egy kényszerzubbony kíméletlen abroncsában fuldokló, kivégzésre ítélt rab, aki korábbi életeiben, alakmásaiban „támad
föl”. „Azt hiszik, meg tudják fojtani, el tudják vágni halhatatlan életemet, szellemtelen és otromba ötletükkel: kötéllel és bitóval. Holott én tovább vándorolok csupán, és kóborolni fogok még számlálatlan századokon át, ezen a csodálatosan szép Földön. Csak az alkalom változik mindössze; leszek herceg és paraszt, csiszolteszű és kerge, (…) tengerjáró bátor hajós és gyáva orgyilkos.”

Szerintem:

Ami biztos, hogy a szerzőtől nem

ilyen regényt vártam. Jack London nekem az aranyláz, a szánhúzó kutyák és a vadon írója. Ez a történet viszont valami egészen más. Nem is tudom, hogy egyáltalán tetszett-e.

Az alap már szinte halálbüntetés és börtön ellenes szemnyitogató. Hősünk életfogytiglani büntetését tölti, de egy árulónak és némi hazugságnak hála a halálsoron találja magát. London érzékletesen meséli, milyen igazságtalanságok történnek, mennyire korrupt a rendszer és mennyire végleges, végzetes és kegyetlen a halálbüntetés. Ebben a történetben pláne – végül azért kerül a halálsorra a főszereplő, mert megüt egy őrt, akinek elered az orra vére.
Az különben érdekes, hogy az elbeszélő én mennyire nincs jelen a saját történetében. Nem sokat tudunk meg róla a jelenben, mert az a fontos belőle, ami már a sci-fi és fantasy oldal felé kikacsintás.

Hiszen fel tudja idézni az előző életeit, és megtanul bennük elrévedni. Magában újraéli, és nekünk elmeséli, milyen volt északi rabszolgaként Jézus korában Izraelben élni, az őskorban vadászni és íjhasználattal felemelni a népét vagy éppen szekérkaravánnal haladni át a pusztán.
Így a történet folyamatosan elágazik és kalandokkal bővül ki. A stílusuk egyezik, de azért igyekszik a történettel, a jellegzetes eseményekkel megkülönböztetni a korszakokat.

Van egy erőteljes filozófiai oldala is, hiszen a más életekkel együtt jár, hogy az élet univerzumáról elmélkedjen hősünk. Egy általános világnézete lesz, nagy perspektívája, ezért is érezheti a jelen kis életét semminek. Hiszen tudja, hogy ez sem az út vége, csak egy élet fejeződik be, hogy majd egy másik vegye kezdetét. Azt különben Hamletként is mondhatta volna, hogy jó lenne tudni, milyen élet jön legközelebb. Mily álmok jönnek a halál után…

Az ötletet, a kalandos felépítést szerettem benne. Ahogy azt is, hogy sikerül egy-egy jellegzetes alakot is megragadnia, elsősorban a börtön világából.
Gondom volt azonban a világnézettel. Én nem tudtam olyan könnyen elengedni a most elvesző életet, mint az énelbeszélő.
Gondom volt azzal is, hogy nehéz olvasni a szöveget. Érezhetően archaikus, és túl körülírt. A kilométer hosszú összetett mondatok és a nagy jellemzések nem tudnak lekötni.

Egyszer érdekes volt, egy-egy cselekményszál le is tudott kötni, de több volt az idegenítő elem, mint amit szeretni tudtam benne.